Kölcsönadott élet

A harmincas évtized végén a magyar film hangja, értékszemlélete s részben műfaji térképe is megváltozik. Az elkomoruló korszellem új műfajokat preferál: megjelenik a tragikus románc (Kalmár László: Halálos tavasz, 1939), a (szerelmi) melodráma pedig a korábbi szórványos előfordulások után (Székely István: Lila akác, 1934; Székely István: Café Moszkva, 1936) megerősíti a pozícióit.

A harmincas évek magyar filmjében alig találkozni tragikus vagy borús végkicsengésű darabokkal (az egyetlen kivétel talán a Vaszary János által rendezett, és a Kabos Gyula hattyúdalát jelentő A papucshős [1938]), a művek optimisták és derűs hangvételűek, jellemzően mindig happy enddel végződnek. Ez változik meg a románc megjelenésével (mely műfaj az egyik vagy mindkét szerelmes halálával végződik), valamint egyes szerelmi melodrámákban; igaz, korántsem mindegyikben. Ugyan a negyvenes években született magyar filmek zöme továbbra is, mint a harmincas években végig, valamiféle békés problémátlanságot közvetít a céljaikat realizáló hősök szerepeltetésével, valamint a happy endekkel, a románcban és néhány melodrámában finom tónusváltozások érzékelhetők. Egyes hazai melodrámaszerzők bár felajánlják a néző számára a boldog befejezést, azonban különböző fogásokkal megkérdőjelezik a happy end lényegét és egyáltalán: a hősök erőfeszítéseinek értelmét. A szereplők – mint a műfajban ez hagyomány – leküzdik az útjuk során eléjük tornyosuló akadályokat, és révbe jutnak, ám – a műfaji tradíciókkal ellentétben – az összkép mégsem maradéktalanul harmonikus és „boldogságos”. Sokkal inkább szorongásos: a filmek a boldogság lehetetlenségéről szólnak, miközben a felszínen tartják magukat a boldogságtematikához.

A szorongásos melodráma ideáltípusa Bánky Viktor Kölcsönadott élete. A gyalázatos propagandista Bánky (az ő nevéhez fűződik a durván antiszemita Őrségváltás [1942] elkészítése) egyúttal apolitikus filmeket is forgatott, amelyekben korának érzékeny krónikásaként mutatkozott meg. Legjobb munkáiban sikerült a deprimálódó közérzületet tolmácsolnia, és egy olyan, a felszínen harmonikusnak tetsző világot bemutatnia, amelyet a mélyben rettentő feszültségek torzítanak el.

A Kölcsönadott élet forgatókönyvét a filmíróként és rendezőként egyaránt kvalitásos Vaszary János jegyezte. Marietta, a csúnyácska varrónő jó ideje levelezik az általa személyesen nem ismert frontkatonával, Tamással, és szépnek, kívánatosnak írja le magát. Amikor a férfi halálos sérüléssel hazatér, és kórházba kerül, Marietta nem mer vele találkozni, és megkéri állandó kuncsaftját, az arisztokrata Máriát (Muráti Lili), hogy helyettesítse őt, adja ki magát Mariettának. A terv szerint Máriának csupán egyszer kell ezt a szívességet megtennie, ugyanis Tamásnak kevés van hátra – a szerepcsere célja, hogy boldogan haljon meg. Miután egyetlen alkalomról van szó, Mária rááll a dologra, csakhogy a kórházi látogatás után Tamás állapota javulni kezd, ezért orvosa rábeszéli a nőt, hogy jöjjön még. Mária belemegy a folytatásba, de erősödő lelkiismeret-furdalás kínozza Tamás és Marietta miatt, no meg vőlegényével szemben, ugyanis lassan beleszeret Tamásba. Ezt megtudva Marietta a megsemmisülés határára sodródik, miközben halálos betegség éri: tüdőgyulladásban meghal. Mária ezután – már a vőlegénye miatt is – megpróbálja távol tartani magát Tamástól, de az érzelmei elsöprik aggályait. Tamás és Mária szerelme beteljesül.

Ez a történet látszólag a szerelmi melo­drámák nyomvonalán halad, amennyiben olyan hősöket léptet fel, akik számos akadályt leküzdve eljutnak a másik szívének elnyeréséig. Miközben azonban a film egy beteljesült szerelmet mutat, számos elemében megtagadja a nézőtől azt, hogy átélhesse a hősök boldogságát, megtapasztalja azt a katarzist, amelyet a „hagyományos” szerelmi melodrámák jobbára nyújtanak. Már a költői szépségű cím is valamiféle kielégületlenséget sugall. A jelzős szerkezetnek többrétegű és többértelmű jelentése van: az életet egyrészt tárgyiasítja (azt állítja, hogy az élet átadható, elvehető, kölcsönbe kapható), másrészt megszerezhetetlenként definiálja (amit kölcsönadok, az már nem igazán az enyém, illetve amit kölcsönveszek, az sohasem igazán az enyém – hacsak el nem bitorlom jogos tulajdonosától).

Mélabú színezi a filmet, kivált a dramaturgia fordulatai és a figurák zavaros ön­azonossága okán. A főszereplők mindegyike a hamis, őszintétlen érzelmek hálójában vergődik: Marietta egy olyan férfit szeret, akit nem ismer, Tamás egy olyan Mariettát (illetve valójában egy olyan Máriát), aki hazudik neki a múltjáról és a jelenéről egy­aránt, Mária érzelmeinek őszinteségét pedig az kérdőjelezi meg, hogy vőlegényét és Mariettát is elárulja, de folyamatosan megvezeti Tamást is. A Kölcsönadott életben nemcsak egymást, hanem önmagukat sem ismerő alakok hajszolják a boldogságot – amely, ha látszólag elérik is, valójában sohasem lehet teljesen az övék. Ebben az értelemben ad absurdum még a legboldogtalanabbnak tűnő Marietta tekinthető a „legboldogabbnak”, hiszen a gondviselés – azzal, hogy halálos betegséget mér rá – kimenekíti őt a hazugságok labirintusából. A melodrámai boldogságmitológiának kevés kritikusabb és szorongásosabb realizálása létezik Bánky munkájánál. Még az egyébiránt a világháború idején szintén komorabbá hangolódó, szorongásosabbá váló holly­woodi melodrámák között is alig találni hasonlót.