Pócspetri

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján kibontakozó ötvenesévek-filmek első hullámát néhány korábbi előzmény (Bacsó Péter: Nyár a hegyen, 1967; Makk Károly: Szerelem, 1971) után Kovács András A ménesgazdája (1978) indította el. Ember Judit Pócspetrije hasonló jelentőségű alkotás, ami a nyolcvanas években, illetve a rendszerváltozás környékén kibontakozó, szintén a kemény diktatúra korszakára fókuszáló történelmi dokumentumfilmes irányzat nyitódarabja lehetett volna – ha be nem tiltják.

Ember műve az első nagy koncepciós per történetét meséli el. 1948. június 3-án Pócspetrin egy templomi litániát követően a vallásos emberek tömege a tanácsháza elé vonult, és hevesen tiltakozott az egyházi tulajdonú általános iskola államosítása ellen. Takács Gábor rendőr őrvezető a tiltakozók elriasztására a levegőbe lőtt, majd dulakodás tört ki, amelynek következtében szolgálati fegyvere elsült, és halálos sebet ejtett tulajdonosán (a rendezőnő rendszerváltás után tett nyilatkozata szerint a nyolcvanas évek végén megtudta, hogy valójában a politikai rendőrség egyik beszervezettje volt a „merénylő”). Másnap statáriumot hirdettek, és kegyetlen megtorlás vette kezdetét Rajk László belügyminiszter vezetésével, Kádár János párttitkár és az Államvédelmi Osztály részvételével. A felbujtónak tartott Asztalos János plébánost életfogytiglani börtönbüntetésre, Királyfalvy Miklós segédjegyzőt pedig verésekkel kicsikart hamis tanúvallomások alapján halálra ítélték Takács meg­gyil­kolásának vádjával. Az esetet követően Királyfalvy családját meghurcolták, a lejárató sajtókampány hatására Pócspetri pedig „rendőrgyilkos faluként” rögzült a kollektív emlékezetben.

Ember Judit 1973-ban találkozott először a témával Déry Tibor azonos című irodalmi riportjában, és onnantól gyakorlatilag életcéljának tekintette a falu rehabilitációját. Sorozatos elutasítások után 1982-ben tudott pénzt szerezni a Balázs Béla Stúdió pályázata keretében, majd Mertz Lóránd operatőrrel öt és fél nap alatt megcsinálták az interjúkat. Az 1983-ban elkészült film bemutatását a Filmfőigazgatóság nem engedélyezte, 1989-ig zárt körökben mégis sok szakmabeli láthatta, és meríthetett belőle bátorságot.

Sára Sándor a Pócspetrivel párhuzamosan készült, a doni katasztrófát felelevenítő Kró­niká­jával (1982) szemben – amelyet szintén kvázi betiltottak, azaz néhány rész levetítése után a magyar televízió levette műsoráról – Ember dokumentumfilmjét dinamikus kamerahasználat jellemzi. Mertz a beszélgetések közben végigpásztázza a riportalanyok környezetét és olykor szuperközeli képkivágásokig elmerészkedve arcuk minden barázdáját. Főleg Királyfalvy meghurcolt bátyjára, Andrásra és a vallatások során megnyomorított Péter nevű idős férfira igaz, hogy testi-lelki értelemben beteg emberek; szinte konkrét visszaemlékezéseiknél is beszédesebb külső megjelenésük. Akár Sára művének, úgy Ember Judit dokumentumfilmjének főszereplői is szó szerint a történelem és a terror élő lenyomatai.

Ágh Attila találóan Kuroszava Akira klasszikusához, A vihar kapujában-hoz (Rashōmon, 1950) hasonlította a Pócspetrit, mert az igazság valójában nem derül ki magából a filmből, hanem több, igen szubjektív beszámolóból és perspektívából ismerjük meg a „történelmi bűnügyet”. Ember műve „krimiszerűen” építkezik, azaz a tényferdítő hivatalos iratokból és propagandacikkekből álló nyitószekvenciától fokozatosan halad a falu ártatlanságának kimondásáig. Mint Czirják Pál rámutat, a Pócspetri és az azt követő történelmi dokumentumfilmek (Gulyás Gyula és János: Törvénysértés nélkül, 1988; Magyar Bálint – Schiffer Pál: A Dunánál, 1988; Böszörményi Géza – Gyarmathy Lívia: Recsk 1950–1953, 1988) lényege nem annyira az, hogy egy végső, objektív igazságot közöljenek, hanem sokkal inkább az, hogy a megvert („kikapott”), megkínzott, megfélemlített és a „kádári kiegyezés” értelmében felejtésre kényszerített emberek kibeszélhetik elfojtott traumáikat. A Pócspetri és társai – Murai András szavaival – a „másodlagos emlékezet” feladatát végezték el: összesítik a történelmi tapasztalatokat az érintettek bevonásával, de azoknál objektívebben értekeznek az adott témáról.

„Kádár apánk az megfordította a politikát, […] mert ilyen [jó] világa a magyar népnek az biztos, hogy nem lesz” – ezekkel a szavakkal kezdi el éltetni a film utolsó megszólalója, egy idős férfi a Kádár-rendszert. Monológját Ember Judit a záró képsor alá komponálta, amelyen egy mozgó autó visszapillantó tükrében tűnnek tova a falu házai. Ha kizárólag a férfi mondataira koncentrálunk, a Pócspetrit még egy puha diktatúrát legitimáló filmként is értelmezhetnénk. Ám a tükörkompozíció mintegy idézőjelbe teszi, sőt szimbolikusan lebontja a kádárpárti ideológiát: a visszapillantó tükör ugyan semmi mást nem mutat, csak egyszerű dokumentumképeket az utcáról, azonban „tükrözött valósága” megtöri az „objektív valóság” folytonosságát, azaz amennyit megmutat a faluból, ugyanannyit el is takar belőle. Ennél a szerzői kommentárnál azonban sokkal egyértelműbben rendszerkritikusak maguk a megszólalók, akik még a film jelenében is félve vagy egyáltalán nem merik kimondani az igazságot. A nyitójelenetben feltűnő, hogy az egykori tanácselnök a történet mesélése közben, a kényesebb részekhez érve mindig körültekint, mintha attól tartana, hogy figyelik vagy lehallgatják. „Nem lesz ebből nekem valami bajom?” – kérdezi Királyfalvy ­bátyja, miután kifejtette, hogy szerinte miért nem Miklós volt a gyilkos. A férfi lánya pedig kijelenti, hogy neki nincs vesztenivalója, nyugodtan elvihetik, amiért kimondja az igazságot. Ilyen módon Ember Judit dokumentumfilmje tulajdonképpen a két hatalmi berendezkedés közötti kontinuitást hangsúlyozza. Kádár János 1957. május 1-jei beszédében a „jólétet a felejtésért” konszenzus mellett azt is nyomatékosította, hogy a kemény diktatúrának vége van – ám éppen a kollektív hallgatás kényszere biztosította, hogy végső soron mégis tovább éljen.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala