Szíriusz

A sikeres tömegfilm-kultúrákat a műfaji differenciálódás jellemzi. Így van ez a magyar filmben is a harmincas–negyvenes évtizedfordulón, amikor a domináns vígjáték és melodráma mellett megjelenik a krimi (Tóth Endre: 5 óra 40, 1939), a thriller (Rodriguez Endre: Ismeretlen ellenfél, 1940; Martonffy Emil: Szabotázs, 1942), a biopic (Tóth Endre: Semmelweis, 1940). Izgalmas fejlemény továbbá a sci-fi megmutatkozása: Hamza D. Ákos Szíriusza a műfaj első – hangos – magyar darabja (a némakorszakban már készült sci-fi Magyarországon, Deésy Alfréd A léleklátó sugárja [1918]).

A Szíriusz a magyar mellett az egyetemes film­történetben is mérföldkő. Ugyan nem – mint sokan hiszik nálunk – az első idő­utazós, hanem az első „időgépes” sci-fi a világon: az első olyan, amelyben a barangolás a „negyedik dimenzióban” egy arra kifejlesztett, a filmben is látható masinával történik. A hasonló tematikájú korábbi filmekben (kevés ilyen készült a Szíriusz előtt, jobbára Hollywoodban) a hősök álmukban utaztak (Emmett J. Flynn: Egy jenki Arthur király udvarában [A Connecticut Yankee in King Arthur’s Court, 1921]), netán a képzeletük segítségével (Frank Lloyd: Berkeley utca [Berkeley Square, 1933]), vagy egy baleset nyomán jutottak vissza a múltba (Edgar Selwyn: Állítsd vissza az órát! [Turn Back the Clock, 1933]). Időutazásra – a hős álmában, delíriumában – a magyar filmben is volt példa a negyvenes éveket megelőzően: már Fodor Aladár A háromszáz éves emberében (1914) megjelenik a motívum, továbbá Vaszary János A papucshősében (1938). Jóllehet – mint a zárlatban kiderül – az idő­utazásra a Szíriuszban is végső soron tudati síkon kerül sor, ám az időgép nélkül mégsem kezdődne el a kaland.

Herczeg Ferenc 1890-ban publikálta elbeszélését Szíriusz címmel, ezzel fél évtizeddel előzte meg H. G. Wells minden időutazós történetek alfáját és ómegáját jelentő világhírű regényét, Az időgépet (The Time Machine, 1895). Hamza D. Ákos egyszerre használta fel Herczeg munkáját, illetve Földes Imre abból írt, 1908-ban színpadra állított darabját kiindulópontként, de a mikszáth-i ihletést (Új Zrínyiász) is beépítette a filmbe, miközben a történetet aktualizálta. A cselekmény 1942-ben kezdődik, főhőse Tibor Ákos gróf, a korhely és léha dzsentri, aki Sergius, a különc tudós időgépével visszautazik az 1748-as esztendőbe. Ott meggyűlik a baja az osztrák elittel, de a családi legendáriumban nagyszerű férfiúként élő dédap­jával is, akiről kiderül, hogy gátlástalan, nagyképű, agresszív kurafi. Ákos csaknem mindőjükkel összerúgja a port, de közben közel kerül a gyönyörű velencei énekesnőhöz, Rosina Beppóhoz. Ám mielőtt liezonjuk szárba szökkenne, kiderül, hogy a teljes múltutazást Ákos csak lázálmodta, ugyanis az időgép közvetlenül a felszállás után lezuhant, és ő – Sergiusszal együtt – élet és halál közé került. Felgyógyulva a Rosinára kísértetiesen hasonló Rózsa – Sergius professzor lánya – mellett talál vigasztalást, és úgy dönt, felhagy léha életével.

Hamza filmjének érdekessége – persze csak hazai viszonyok között –, hogy a sci-fi mellett további alapműfajokat is integrál. A melodrámai szál mellett él bizonyos horrorfilmi elemekkel (Sergius őrült tudós; ódon házába léptekor Tibor Ákost suttogó kórus, lidérces melódia foszlánya fogadja), továbbá alkalmaz westerni struktúrákat is. A westernműfaj iránt más munkáiban (Ördöglovas, 1944) is affinitást tanúsító rendező érzékenyen fejti ki a már az irodalmi alapanyagban benne rejlő kalandmotivikát. Mindenekelőtt a westernt idézi a hős zabolátlansága és a nő térítő pozí­ciója, illetve hogy a cselekmény a végső párbaj felé halad. „A magyar XVIII. század egyfajta Vadnyugat – írja Balogh Gyöngyi és Király Jenő. – Westerni a postakocsi, szepegő utazás a »Vad Országban«. Westerni a despotikus hatalom, mely kiszolgáltatott, önmagán segíteni képtelen, éretlen világ felett uralkodik. A westernekben is – kiváltképpen a Nagy Marhatartók mitológiájában – gyakran egy apa, egy ős a barbár világ középpontja, akit ott is pontosan ilyen ambivalenciával ábrázolnak.”

A műfajtörténeti fontossága mellett a film stílustörténeti különlegessége, hogy a kor hazai átlagához képest sok benne a dinamikus plán. Hamza a legtöbb munkájában próbálta kerülni a korabeli magyar filmek sztenderd megoldásait – igyekezett dinamizálni a látványt, továbbá felsnittelte a jeleneteket –, és így tesz a Szíriuszban is, amelynek érdekességét fokozza, hogy a rendező – illetve operatőre, Icsey Rudolf – nemcsak horizontálisan mozgatja a kameráját, hanem mélységében is bejárja a teret.

A Szíriusz a műfaj- és stílustörténeti specifikumain túl aktuálpolitikai áthallásai miatt érdekes, fontos film: szemlélhető ugyanis a jelen kritikájaként, az ország negyvenes évek elejére már végzetessé vált német orientációja bírálataként. Amikor bevezetik az előkelő – labancok uralta – társaságba, Ákos mindenkivel tengelyt akaszt, parázs szócsatákat vív, a filmet explicit osztrákellenes (értsd: német­ellenes) kiszólásokkal telítve (egyetlen példa: „Nem tűröm ennek a jöttment, idegen népségnek a pimaszkodásait. Ha nagyon szemtelenek, az orrukra kell koppintani. Higgye el, kell ez nekik, különben még azt hinnék, hogy az övék ez az ország.”) A filmtörténeti annalesek szerint a Szíriusz eme aspektusa, tehát németellenes éle – illetve a németek opponenciája – miatt nem nyert díjat Velencében, jóllehet esélyes volt rá.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala