Kun Árpád: Boldog észak

A Boldog észak először novellák formájában jelent meg folyóiratokban, de átdolgozásuk után az egyes darabok már a regény gerincét alkották. A könyv előzményeként szolgált továbbá a szerző Szülsz c. verseskötete (2011), amely norvégiai új életének élményeiből táplálkozott (az utolsó ciklus eleve a Boldog Észak címet kapta). Bár a recepció jelentős része a regényt leginkább afelől olvasta, hogy abban Kun Árpád a saját északi élményeit, a skandináv társadalomba való beilleszkedését írja meg – amit kétségkívül indokol az egyes szám első személyű elbeszélésmód, hogy a főszereplő maga is bevándorló, ráadásul ugyanúgy idősgondozással foglalkozik, mint a szerző –, azonban senki nem mulasztott el részletesen foglalkozni az Epilógus c. zárófejezettel, amelyet a szöveg az önleleplezésnek szentel. Ott ugyanis Kun maga beszél arról, mennyiben referencializálható regénye, és bevallja, hogy egy létező személy történetét írta meg – persze fikciós elemekkel megtűzdelve –, méghozzá egy olyan barátjáét, akivel az idősotthonban ismerkedett meg. Ez egyből két markáns értelmezési nyomvonalat is kijelöl.

Az első az implicit szerző és a főszereplő közötti párhuzamok azonosítása, illetve az elbeszélésmód megválasztása. A Boldog észak főszereplője Aimé Billion, akinek apja félig francia, félig vietnámi, viszont harmincnyolc évesen is joruba anyjával él Beninben. Identitását jól jellemzi, hogy Afrikában európainak érzi magát. Apja halálakor viszont kiderül, hogy francia állampolgársággal is rendelkezik: Cotonou-ból Bordeaux-n keresztül Norvégiába repül, ahol a többség mégis afrikainak tekinti őt. Ez a sehova nem tartozás nemcsak egy rendkívül plasztikus és látszólag transzparens karaktert eredményez, de „kultúraközi állapota” feljogosítja Aimét arra is, hogy meglehetős őszinteséggel, sőt nyersességgel nyilatkozzon meg a legtöbb dologról: a halál számára nem tabutéma, ahogy a test romlásáról, fogyatékosságáról is naturalisztikus eszmefuttatásokat olvashatunk. A főszereplő teljes őszintesége és átvilágíthatósága azonban – az Epilógus szerint – végső soron a megbízhatatlan narrátor technikáján alapul, hiszen Aimé körömszakadtáig ragaszkodott bizonyos tévedésekhez az országok szokásait illetően (például, hogy a norvég házigazda által felkínált papucs elfogadása sorsdöntő cselekedet), és előszeretettel pótolja ki fikcióval az életeseményei közötti hézagokat. Hús-vér alakká viszont akkor válik, amikor lassacskán beleszeret egyik ápoltjába, a Szinyakov-szindrómában szenvedő Grétébe. Amennyiben elfogadjuk a paratextus fikciós keretét, jogosan merült fel a recepcióban, mennyire etikus valakinek ilyen mértékben megírni az életét. Ugyanakkor arról is lehet szó, hogy Kun a saját tapasztalatát kívánta bemutatni az Aimé által bejárt úttal, ennélfogva pedig bizonyos mértékig Benin és Norvégia kettőségében Magyarországé és Nyugat-Európáé is érzékelhető. Ezt a párhuzamot kevésbé explicit módon leplezi le a regény, mint azt, hogy az implicit szerző valaki másnak az életét írta meg. Balajthy Ágnes veszi észre, hogy a szöveg Afrika-ábrázolása többnyire a már létező irodalmi hagyományra és popkulturális reprezentációkra támaszkodik. És hozzátehetjük: a Benin és Norvégia közötti ellentét sajátosan eurocentrikus, a felvilágosodás klímaelméleti sablonjai szerint szerveződik (pl. nyílt déliek/zárkózott északiak).

A Boldog észak másik olvasatútvonalának kezdőpontja az alcím: „Aimé Billion mesél”. Nemcsak mesebeli kellékkel találkozunk a szövegben – mint amilyen a hármas szám (három fejezet [Benin, Franciaország, Norvégia], három generáció [a nagypapa, az apa és a fiú története]) vagy a beszélő nevek (az Aimé írásképében hasonlít az âme ’lélek’ és az aime ’szeretni’ szavakra, így a főhős neve ugyanúgy jelenthet – a regény kontextusába nagyon is beleillő módon – ’milliárdnyi lelket’ vagy ’milliárdnyi barátot’) –, de a mágia állandó jelenléte a legerősebb kapocs a két pólus, Afrika és Európa között. Ugyanis az elbeszélő szólam részletesen kitér mindkét kontinens kultúraspecifikus miszticizmusára, így a holtak visszatérésére, az animizmusra, a gyógyítás pszichedelikus velejáróira az előbbinél, illetve a viking mítoszok átmentésére a kereszténnyé vált Skandináviában, a magatehetetlen embereknek a halálfélelem miatti életben tartására, a természet tiszteletére Európa esetében. „Kísérteties” jelenet, amikor a dongatemplom egyik domborművén a főhős egy fekete alakot lát, akiben a norvég kereszténység védelmezőjeként önmagát véli felismerni. Ebből is látszik, hogy – amint azt Bán Zoltán András találóan megfogalmazza – „Kun regénye […] realista, de mintegy fél méterrel a talaj fölött.” Erre ráerősít a főszereplő mesebeli alakja is: rengeteg nyelven tud, végtelenül tisztességes, mindenbe hamar beletanul.

A regény így pikareszkbe oltott nevelődésregényként is olvasható, amely a benini nemzetközi iskola rezervátumától egy másikig, a norvégiai öregotthonig tart. Az otthonos helyek közötti mozgás során fedezi fel Aimé azt is, ami rajtuk kívül van („Ezen a kerítésen [ti. az iskoláén] kívül kezdődött számomra Afrika, amit olyan idegenkedéssel tudtam szemlélni, mint valami távoli egzotikus kontinenst”). A ~ ekként rokonítható Kemény István Kedves ismeretlenjével. Kunnál az ismeretlen felfedezését végigkíséri a Péterfy Gergely Kitömött barbárjában megfogalmazott idegenségélmény is. Az olvasó előtt pedig akkor válik világossá, hogy a spirituális világ tulajdonképpen egy üres személyiség töltelékeként szolgált, amikor a főhős felhagy idegenvezetői munkájával, ezzel együtt pedig a kultúrák közötti egyensúlyozással, és rájön: „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik! Minél kevésbé félek tőle, ő annál szelídebb. Ha elfogadnám végre, hogy ő is én vagyok, még kezes is lehetne.”