Esterházy Péter: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk

A Bevezetés a szépirodalomba (1986) után a kritikai visszhang szerint az Esterházy-próza próteuszi irányt vett, önismétlőn termelte ki Hrabal, Hahn-Hahn grófnő, Házy Eszter és Csokonai Lili könyvét. Horkay-Hörcher Ferenc kritikája egyenesen odáig megy, hogy a szerző már nem regényeket ír, inkább szövegkörnyezetet, amelyben jól érvényesül mondatesztétikája.  Ugyanakkor monográfusa, Kulcsár Szabó Ernő szerint Esterházyt ekkor foglalkoztatta leginkább a „ki beszél?” mintájára a „ki ír?” kérdése, a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk ezért egy látszólag zárt nyelvi rendszerben mutatta be a megszilárdított szerzőfunkció felbomlását. Esterházy tudatosan vállalta az archaizálását, nem kis részben alludálva Weöres Sándor Psychéjére a női elbeszélővel, a barokkos nyelvhasználattal, valamint a szerzőség kölcsönös felcserélésével: amennyire Psyché költészete utánozta Weöresét, miközben Weöres Psyché maszkja mögé bújva játszott a női hanggal, úgy Csokonai Lili mondatai mögött is felsejlik Esterházy nyolcvanhatos magnum opusának pastiche-technikája, miközben a valós szerző a fiktív női alteregóján keresztül megírhat olyanokat is, amelyeket „saját nevében önnön múltja sem engedne meg”. És míg Parti Nagy műve, a Sárbogárdi Jolán: A test angyala szociolektusokból állítja elő fikciós szerzőjét, addig Esterházy egy megidézett nyelvtörténeti korszakkal kérdez rá a nyelv teljesítőképességére Lilin keresztül. Kulcsár Szabó a nyolcvanas évek végi vállalkozásokat ezért „kísérletező önismétlésnek” tekinti, amelynek funkciója a nyelv saját időbeliségéhez való hozzáférés.

A Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk történetét a szerző a „legújabb korból irónnal bejegyezve”, retrospektíven adja elő: az autóbaleset miatt megnyomorult Lili az irodalom felé fordulva idézi fel élete eseményeit, boldogtalan gyerekkorát, szerelembe, majd teherbe esését, abortuszát, magát az autóbalesetet, végül jelenkori magányát. A fordított rút kiskacsa-történet elbeszélése bujtatott pajzánságával, vendégszövegeivel (pl. Bethlen Katától) és az Istennel való párbeszéddel rájátszik a barokkra. Ez utóbbi része, hogy Lili még a balesetét is isteni büntetésnek tekinti, és olyan műveket porol le, mint a Halotti beszéd vagy Pázmány Péter prédikációi: „Mérgezett nyelv! Halad az Üdő, mit kegyelmes Úristenünk ránk bocsát, akar irdatlan lapura tonnás port szitálva”. A szöveg régies beszédmódja ellentmond a női irodalommal szemben általában feltételezett progresszivitásnak, egyúttal valamennyire utal a fiktív szerző munkásosztálybeli származására is, hogy az irodalmat eszményi nyelvnek gondolja. Lili neve egyben beszélő név is. Amellett, hogy a saját hangnemét meghatározó panaszkodás jellemző a Csokonai-versek többségére – ráadásul Csokonai szerelmének, a Lillának a Lili lehet becézett alakja –, a néven keresztül a szöveg a klasszicizáló poétikával is kapcsolatba hozható. A regény szentimentalista formája az intim részletekbe is beavat, így – mint arra Ineke Molenkamp-Wiltink felfigyel – az önéletírás egyben önleírás is, főleg a testé: a comboktól a vénuszdombon keresztül a mellekig. A képzelgés és az ábrándozás szintén a szentimentalista vonalat erősíti, például amikor Lili arról fantáziál, milyen lett volna a babája, ha megszületik. Lili alakja ugyanakkor nemcsak azért teljesen valószínűtlen, mert takarítónő létére matematikai vagy autószerelői kifejezésekben is otthonosan mozog. Szépirodalmi stílusa, pallérozottsága mellett az is ellentmond a realista kódnak, hogy a magyar irodalmi arcképcsarnok valamennyi tagját ő indította el a pályáján azzal, hogy lefeküdt velük – Zrínyitől Pázmányon keresztül Aranyig töltött be ekképpen múzsapozíciót. Amikor pedig az elbeszélő a jelennel szemben felértékelt hagyományról mondja ki végső következtetését, azzal a múlt nyitottsága mellett a jelen zártságát és az elvesztett magzat miatt a jövő beláthatatlanságát is megállapítja: „Akar módi, akar ásatag, nem félek meggyónni, a szók nékem legerősb támaszom, ezen sok élemedett szók, tűnt mondatrajzolatok, hótt férfiak szájátul fröcskölhető ujjongások, szók, mik oly világbúl valók volnának az miben – rémlik innejt – szinte az vala meg, mi bennem heány”. A múlttal való kapcsolattartás a személyiség egyediségét hirdeti az abból történő válogatás révén, tehát a kiemelt eseményekből Lili a jelenben épít magának saját idillt.

A fiktív önéletrajz a hagyománnyal való párbeszéd során egyszerre szól a szerzők múltba tekintéséről és nyelvi innovációjukról. Jolanta Jastrzębska szerint Lili nyelve lehetne teljesen jelen idejű nyelvhasználat, amennyiben a magyar nyelv Pázmány óta „szervesen”, tehát a nyelvújítás közbejötte nélkül alakult volna. Ugyanakkor a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk egyrészt – mint például Temesi Ferenc szótárregénye, a Por – keveri a nyelvjárásokat (a szegedi, a palóc, a dél-dunántúli elemeket), másrészt az olyan kulcsmotívumokkal, mint például Kéri Mártonnak, Lili udvarlójának 1302-es Volkswagenje, kontrasztot teremt az elbeszélés nyelvével. Ez a kontraszt azon a szinten is érvényesül, hogy az autót különböző nevekkel illeti Lili, így szeretkezéskor „ennenmozgó ördeghintaja” vagy „varázsdoboz”, amikor utaznak rajta valahova, akkor „hófejér mobil”, amikor tankolnak vele, akkor „bogár” stb. Egyrészt szavakat kell találnia egy olyan dologra, amely a barokkban nem létezett, másrészt hangulatának megfelelően nevezi el. Ebből is látszik, hogy a szöveg nem pontosan idéz meg egy adott nyelvállapotot, hanem a mai nyelvet alakítja át a múlt elemeinek felhasználásával, ennyiben pedig maga az utánzás is csak mímelés, de nem egy kiemelt szerzőé, hanem egy egész korszaké – hangsúlyozottan a kortárs irodalom archaizáló technikáira utalva. Ugyanakkor a regény a szövegteremtést személyiségteremtésként fogja fel: mert bár Lili alakja valószínűtlen, attól még nyelvileg létezhet, és ez adja a fiktív szerző egyediségét. Csokonai Lili ekképpen „csak őnmagával és eggyel vóna osztható”, mint a címben szereplő 17-es prímszám, mely így nem csak a feltételezett nyelvi állapot évszázadát vagy a regény fejezeteinek számát jelöli.