Cseres Tibor: Hideg napok

Szinte egyöntetű volt az irodalmi vélekedés: a Hideg napok új fejezetet nyitott mind a szerző életművében, mind pedig a magyar nemzeti önismeret dolgában. Kiváltképp a regény filmváltozata után (r.: Kovács András, 1966) új mértékkel mérték Cseres tehetségét. Méltatták a mű kompozícióját, időszembesítő epikai eljárását, az elbeszélői nézőpontok megsokszorozását. A poétikai megformálás nem váltott ki akkora visszhangot, mint a tárgyválasztás: az 1942. január 20. és 23. között végrehajtott újvidéki vérengzés, amikor magyar katonák és csendőrök több mint háromezer, nagyrészt ártatlan szerb, zsidó és más nemzetiségű, köztük magyar lakost végeztek ki. E háborús bűn kívül esett a nemzet kulturális emlékezetének körén. Annak ellenére, hogy Karinthy Ferenc öt évvel korábbi, Régi nyár című elbeszélése szintén ezt a tömeggyilkosságot idézte fel. Cseres képzeletét azonban már jóval előbb megragadta a téma, amiről a hagyatékban maradt, az Illyés-vers (Bartók) egyik szállóigévé lett gondolatát címébe emelő esszéje, a „Növeli, ki elfödi a bajt!” tanúskodik. Eszerint 1942 májusában, azaz pár hónappal a „hideg napokat” követően, amikor az író másodízben vonult be katonaként Újvidékre, megismerte annak a „magyar királyi őrnagynak” a családi tragédiáját is, akiről a regény Büky századosát mintázta. A mű tehát valós tényeken alapszik, túl azon, hogy forrásként felhasználta az 1943-ban Horthy parancsára elrendelt per vizsgálati iratait, s mint írja, állításaiban sehol sem terjeszkedett túl a vádiraton.

A regény elbeszélő jelen ideje az 1946-os bírósági tárgyalás, amelyet egy börtöncellába zárva vár Büky és három társa, Tarpataki, Pozdor és Szabó. Ők egymással vitatkozva elevenítik fel és beszélik el a múltat, a négy évvel korábbi három napot. A szerkezet emlékeztet a múlt század hatvanas éveinek „oknyomozó” kisregényeiére: történt valami tragédia, gyilkosság, öngyilkosság, amelynek okait a szereplők különböző nézőpontokból – főként a sajátjukéból – vizsgálják, elemzik. A hasonló előadásmódú regényben, a „négy egy vályúból való” cseléd sorsát felvillantó Húsz órában (1964) egyikük meggyilkolása, itt pedig a razziázással, a kijárási tilalmat megszegő, partizán-gyanús „elemek” keresésével kezdődő, majd vétlen civilek Dunába lövetésével végződő tömeges vérontás. A közös, illetve a személyes felelősség keresését, kiváltképp pedig a vállalását több tényező megnehezíti. Egyrészt, hogy a katonák, rendfokozatuktól függetlenül a feltétlen engedelmességen alapuló hadi gépezetnek alkatrészei és rabjai is, „szolgáló kiszolgáltatottak” (Taxner Ernő). Másrészt büntetőjogilag nem volnának felelősségre vonhatók, „csak jelen voltak” az eseményeknél. Harmadrészt, és ez még inkább erősítheti védekezésüket, érveket szolgáltathat önfelmentő gondolkozásukhoz: a népirtást követő években az államhatalom nem lefokozta, hanem előléptette őket, Büky őrnagyi rangot kapott, Szabó pedig közlegényből tizedes lett. Mindezek oda vezetnek, hogy ha volna is bennük intellektuális késztetés a történtek erkölcsi súlyának felmérésére, mindegyikük a maga vétlenségére, „ártatlan bűnösségére” keres bizonyítékokat. A maguk igazát mondják, s négyük történetéből összeáll a három nap krónikája. Ők mellékszereplők csupán. A főszereplők Grassy József vezérőrnagy, Zöldi Márton csendőr százados, Képíró Sanyi és Dorner tizedes – a parancsok kíméletlen kiadói és végrehajtói, akiknek a tetteit azonban nem ítélik el, mint ahogy nem dicsérik a vérengzést leállító Kormos őrnagyot sem. A regény stílusára jellemző az a dermesztően szenvtelen tárgyilagosság, ahogy szakszerűen előadja például a befagyott Duna jegén a lékrobbantást, vagy beszámol a szadista Dorner házkutatási akciójáról: „Aztán egy sikoltás, más szinte semmi, még huppanás se. Csendesen betaszította a nőt a sötét szobába. Én csak a hátát láttam. De már jött is ki. Szuronyát a lógó abroszba törölte”.

„A stílus maga az ember” – Buffon aforizmájának igazát húzzák alá a foglyok monológjai. Tarpataki főhajónagyé, akit a börtönben is a népdalok gyűjtése izgat s hogy a társai tanuljanak meg olaszul. Pozdor zászlósé, akit a szolgálati szabályzat olvasása köt le, s úgy gondolkodik, „ha fordul a szerencse”, a szerbek részéről „megtorlás úgyis lesz, annyi előnyt élvezzünk, hogy százzal vagy ezerrel több emberük pusztuljon el, mint nekünk”. Hozzá képest a gyilkosságok végrehajtásában résztvevő s vegetatív életszükségletei miatt morgolódó Szabó szelíd szavú, ráadásul ő töpreng legtöbbet bűnös voltukon. Ám nem emiatt kerül összetűzésbe a pökhendi, rangidősségével kérkedő Bükyvel, hanem mert végig akarta mondani azt a történetet, amelyik világossá tette: az őrnagy hiába keresné vagy kerestetné eltűnt feleségét, ő is a megtorlások ártatlan áldozata lett. Cseres többször nyilatkozta, a Hideg napokban csak az igazság felét „engedték kimondani”, s „a véres szörnyűségek másik, nagyobbik felének világba kiáltása” szerb írókra várt volna. Ám mert hiába várt erre, előbb megírta a megjelenésében külpolitikai okok miatt kilenc évig várakoztatott Bezdáni embert, az 1944 őszén ártatlanul kivégzett száztizennyolc magyar tragédiáját, majd az „ellenkönyv”, a Vérbosszú Bácskában következett 1991-ben, a „jugoszláv polgárháború minden józan képzeletet felülmúló dúlásának tetőfokán” (Monostori). Amit a dokumentumriport-könyv az 1944-es bácskai rémtettekből elősorol, a karóba húzás Ivo Andrič regényében (Híd a Drinán) is részletezett technikájától kezdve a tarkón lövésen át az öldöklés legbrutálisabb módjaiig, az is fölülmúlja a képzeletet. Noha „hitelesített”: Cseres két bátor bácskai plébános, Szűcs Márton és Kovács József tanúvallomások és különböző okiratok alapján készült munkájára, a Halottak hallgatása. Requiem 40 000, 1944-ben ártatlanul kivégzett bácskai magyarért című kéziratára támaszkodva ecseteli a szerb alakulatoknak a negyven, magyarok lakta településen elkövetett rémtetteit. Egyöntetű a kritikusi vélekedés, hogy a Vérbosszú… esztétikai, poétikai szempontból nem mérhető a Hideg napokhoz. A két könyv együtt a 20. század magyar nemzeti emlékezetének kiemelkedő alkotása.