Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon

A szerző tragikus halálával a hagyatékba, s onnan a kétkötetes A szökevénybe (1962) beemelt Oszlopos Simeon drámaváltozatát igazából a majd csak a Szépirodalmi Kiadó gondozta életműsorozat Regények című kötetében (1973) közölt prózaváltozattal együtt lett volna szabad az elemzések tárgyává tenni. Kiderült volna ugyanis, hogy az 1947-ben vagy ’48-ban íródott regény cselekménye ugyanaz, mint a színdarabé, az alakok sem különböznek, ahogy életfilozófiájuk és viselkedésük sem. A dialógusok és a főszereplő Kis János monológjai szinte szó szerint egyeznek, kivéve az idő folyamatosságának megszakítását a második képben, illetve a regényben Zsuzsi szeretővé bűvölésének démonikus helyzetképét. A két műnek annyira szoros a kapcsolata, hogy a dráma akár a széppróza átírásaként is értelmezhető, hiszen a regény születésekor vált gyakorlattá, ami a dráma keletkezésekor már megszűnt: a magánlakások kiutalása, társbérlők beköltöztetése. A Vinczéné-féle félelmetes viceházmesternék – lásd Csurka István Házmestersirató (Ki lesz a bálanya, 1970) – uralma is leáldozóban. (Az Oszlopos Simeon és a Bolond és szörnyeteg egy könyvben jelentek meg.) Meglepő, hogy az 1962-es Sarkadi-viták elindítója, Márkus István mindkét Oszlopos Simeon ismeretében ekképp vélekedett: a dráma „förtelmes és minden eszessége mellett is esztelen, ostoba. Aminthogy az volt első változata is […] sok badar filozofálgatás a fordított aszkézisről, a szeretkezés típusairól, az ötödik dimenzióba való átnyúlásról”. A művet a főszereplő, Kis János rajztanár-festő jelleme „végső felbomlásának, minden társas viszony szétrohadásának, a gyenge ember gonosszá válásának” rajzaként marasztalta el. De nem kímélte a vele párhuzamosan írt Elveszett paradicsomot, Bolond és szörnyeteget és A gyávát sem. Szerinte mindegyik „beszűkült, beteges és hamis”, „dekadens, morbid, öncélú játékai egy mindenből kiábrándult tehetséges embernek”, aki visszatért a káosz világképéhez, „felújítva” régi életérzését. Ott lapult e minősítések mögött a vád: a szerző Sarkadi azonos a hőseivel.

Így az Oszlopos Simeonra (a 4–5. században élt szír aszkétára) hivatkozó Kissel, aki példaképében azt a valakit tisztelte, aki vagy harminc éven át állt mozdulatlanul egy oszlop tetején, s „várt valamire”, arra, „ami hiányzott neki, s meg akarta lelni”. Kis áttételesen utal rá, mire várhat, minek az eljövetelére vagy visszatértére. „Az Oblomovok forradalma a számomra a legrokonszenvesebb. Ezek biztosan nem küldenek senkit börtönbe...” – példálózik Goncsarov hősével, azzal folytatva, hogy nem csodálkozik a századforduló bennszülöttein, akik „a hittérítőket nyársra húzták és megették”. „Alig van ellenszenvesebb valami, mint az a törekvés, hogy az emberből mást akarjanak csinálni, mint ami” – utasítja el az „üdvösségben” gondolkodó hittérítőket, miként a regényváltozattal egy időben keletkezett hangjátékában (Balassi Menyhárt árultatása) a hittel kereskedőket. Kis János úgy akar megmaradni annak, ami, hogy próbál függetlenedni a társadalmi tértől és időtől (barátja, Jób mondja, hogy szobájának „koporsó jellege” van), kirúgatja magát a rajztanári állásából, hagyja kikapcsoltatni a telefonját, elmarja maga mellől Máriát, a szeretőjét, megszégyeníti Zsuzsit és a férjét, Bálintot. Tisztában van önpusztító hajlamával, ám tehetetlen vele szemben, folyton a „video meliora proboque – deteriora sequor” (’látom a jót, mégis a rosszat követem’) tételét idézi (azaz Ovidius sorát; Berzsenyi Dániel oskolai évkönyvébe jegyezte be ezt). Végül nem marad más, mint követni a „női Mefisztót” (akinél B. Nagy szerint „undorítóbb, végletesebb szörnyeteget magyar író még nem teremtett”), a saját fia akasztására jegyet váltó s csupán az eléje tolakodók miatt sajnálkozó Vinczénét, különböző ördögi ötletek kiagyalóját, gonosz tettei hatását léleklátóan kiszámító, hihetetlenül csúnya öregasszonyt.

Ők ketten, Kis és Vinczéné lennének tehát azok, akikkel Sarkadit több kritikus azonosítja, vagy legalábbis erősen rokonítja. Elfogadhatatlannak mondva azok érvelését, akik szerint a drámát nem lehet az 1956 utáni csalódottság egzisztencialista földolgozásának tartani, mert az nem egy „negatív életérzés” apológiája, hanem küzdelem vele, ellene. Hasonlóképpen, mint amilyen a nyugati beat-nemzedék, a „dühöngő ifjúság” hippi-mozgalmaiban mutatkozik. Vagy az abszurd drámák világában, jelesül Camus Caligulájában: az aszkéta ugyanazt jelentheti, mint az abszurd ember, akik tudatosítják magukban a reménytelenséget, amikor „nem a sors ellen, hanem a sors nevében az emberek ellen fordulnak” (Hima Gabriella). Kis János töredékes beszédével, miután Zsuzsi meg akarta ölni, talán még reményt is kelt, saját magában legalább: „már megvan a sejtésem, ha nem is a felismerésem... hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom... mert az aszkétaság...  korszaka... a késszúrással... elmúlt... hát barátságosan nézem magamat... Ismerem ezt az arcot, sokszor találkoztam vele... a magára maradt emberek szigorú arca, gondjaimra bízatott, s immár senki se segít többé benne...” Lényeges az eltérés a regényváltozattól, ahol – Németh László Iszonya zárlatát ismételve – „egy darab emberiség” bízatik a sebesültre, itt csupán önmaga.

Ez nem az a „gáttalan individualizmus”, ami miatt a drámát sokan a szerző életérzése „kivetítésének”, „egyértelmű lírai önvallomásnak” tekintették még 1967-ben is, ameddig várni kellett a Madách Színház százszemélyes próbatermében a plakát nem hirdette, este tízkor kezdett bemutatójára. (Amit tízvalahány előadás után levettek a műsorról.) A színikritikus Horváthy György a dráma fogadtatásának ellentmondásait azzal a paradoxonnal magyarázta, hogy Kis János magányos figurája „bizonyos mértékig forradalmunk túlzott társadalomcentrizmusának kinövése”. Nem 1956-ra utalt, nem is utalhatott – nyilván. Azt azonban elgondolkodtatónak hihette volna, amit a darab alcíméül vagy mottójául választott, szállóigévé vált Arany János-verssorról – „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” – Somlyó György állított: ez a Bolond Istók-idézet sokak szemében „a magyar nemzeti karakter egyik tragikus alapvonását fejezi ki”.