Weöres Sándor: Psyché

Weöres Sándor a Tűzkút mottójául választott drámarészlet szerzőjének, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak a párjaként alkotta meg a 19. századi költőnő, Lónyay Erzsébet alakját, aki kötetben először a Merülő Saturnusban tűnt fel. Az eredetileg a fiktív életművet és Ungvárnémeti Tóthtól versközléseket tartalmazó ~ újabb kiadásai többek között Lónyay Klára verseivel, valamint a Nagy Péter győri törvényszéki ülnök és Psyché közötti levelezéssel bővültek. Bár a kritika elismeréssel fogadta a művet, a legtöbb Weöres-monográfia az oeuvre többi részétől elválasztva kezeli, annak ellenére is, hogy nem egyszerű szerepjátszásról van szó: a korszak beszédmódját ekkor Weöres több kötetben is megidézte, Psyché költészete pedig számtalan weöresi fogást alkalmaz. Az erotikát, a többszólamúságot ugyanúgy bevezeti kora irodalmába, mint azt a magyar irodalomból jórészt hiányzó derűt is, amelyet Kenyeres Zoltán szintén Weöres költészetének sajátjaként azonosít.

Psyché életműve három részre oszlik, ezek a gyerekkor (Hegyaljai évek, 1808–1812), a fiatalkor (Bolyongás évei, 1813–1816) és a felnőttkor (Asszony-évek, 1817–1831) verseit tartalmazzák: ennyiben pedig a Psyché nem pusztán a talált kézirat technikáját alkalmazó életműkiadásként, hanem lírai önéletrajzként, kalandos regényként, esetleg románcként is olvasható. Epikus műként való olvasatát erősítik az olyan prózai részek, mint a kortárs visszaemlékezések vagy Weöres utószava, amelyben Psyché életének elhallgatott és általa nem elbeszélhető epizódjait (pl. a halálát) is felvázolja. Az, hogy mennyire epikus mű a Psyché, a recepció egyik meghatározó kérdése volt: míg Szilágyi Ákos amellett érvelt, hogy a különböző műfajú szövegek (levelek, visszaemlékezések, naplóbejegyzések), amelyek a verseket kísérik, nem hangolódnak össze egy szólamba, addig Bartal Mária éppen e paratextusok alapján látott kirajzolódni egy stabil narratív pozíciót, amely a költeményeknek a kommentárok és dátumozások révén keretet ad. Magukból a művekből egy partiumi nemes és egy cigánykirály leszármazottjának, Psyché neveltetéséről, utazásairól és feleségként való helytállásáról kapunk képet. A hajdani költőnő első versét, egy öccséhez szóló altatót tizenhárom éves korában írta; az első ciklus francia nyelvű versei a képzésébe nyújtanak betekintést, míg az unokatestvéréhez, Josóhoz íródott csúfolódó, valamint a sógorához, Gastonhoz írt incselkedő passzusok a szabadszájúsága mellett erotikus fantáziáját és kalandjait viszik színre. Amikor Széphalmon rajtakapták őt az ifjú Wesselényi Miklóssal, arról is ír verset (A meg-lepett szeretők), sőt annak is tanúi lehetünk, hogy később kikosarazza a bárót, ezzel megágyazva a másik két ciklusban hangsúlyos szabadságvágyának. A Bolyongás éveiben Psyché a német nyelvterületen tett útjairól számol be, amelyek során Goethével és Hölderlinnel is találkozik. E rész zárlatában Zedlitz Miksa báróval történő találkozását eleveníti fel, akihez később feleségül is megy. Bár Psyché kalandjai a harmadik részben sem érnek véget – elutazik például Angliába is –, valamint a reformkor közéletéről is beszámol, mégis megszaporodnak a családi életre, az anyaságra való alkalmatlanságot ábrázoló darabok (Tükör előtt; [Cím nélkül]).

Az említett többszólamúság megjelenik a létező Ungvárnémeti és a fiktív Lónyay közötti verses párbeszédben, amelynek előzményét Csokonai egy alkalmi munkájában, a Debreceni Magyar Psyché hírlapparódiájában találjuk meg – az egymást kommentáló és újraíró tréfás szövegeket tartalmazó mű ugyanaznap (1795. január 27-én) jelent meg, amikor Psyché született. A kötetegész szempontjából sem egyoldalú az ő viszonyuk: Ungvárnémeti Tóth kanonikusan, költészete pedig filológiailag nem létezett az olvasóközönség számára a Psyché publikálása előtt. Legalább ennyire érdekes a Psyché és Weöres közötti kapcsolat, amely nem közelíthető meg pusztán az imitáció felől, olyan értelemben sem, hogy Weöres a női nyelvet utánozta volna. Bár a feminista kritika a szerző szemére vetette, hogy Psyché férfifalóként jelenik meg, túl sokat beszél a testéről és témáit elsősorban az érzékiségből, érzékeiből meríti, a Psyché az így értett imitáción jóval túlmutat. Sőt, a hajdani költőnő nemcsak panoptikumszerűen idézi meg a kort. Leírja találkozását Berzsenyivel, Kazinczyval vagy Goethével, imitálja őket verseiben, továbbá beszámol Lavotta János neki tartott zongoraóráiról, illetve élénk levélváltásáról Toldy Ferenccel; ugyanakkor Weöres rajta keresztül írja újra a magyar irodalmi hagyományt, ekként pedig saját költészetét artikulálja, sőt reflektál is rá. A fiktív költőnő ugyanis Weöreshöz hasonlóan ötvözi a népdalok regiszterét az egyházi énekekével, a latinizmusokat és germanizmusokat a cigánydalok nyers nyelvével, az antik formákat a magyaros verseléssel: ez a csapongónak is nevezhető, egyenetlen költészet pedig nem tesz mást, mint lebontja az irodalomtörténet hagyományos szembeállításait. Bár alkati rokonság is mutatkozik köztük (pl. Weöres a kései köteteibe felvett fiatalkorában írt szövegeket, míg a Psyché legutolsó, az asszonyévekről szóló ciklusát azoknak a cigánydaloknak a fordításaival kezdi, melyeket még gyerekként hallott), az életrajzi szerző és a fiktív szerző közötti kapcsolat – mint arra Alföldy Jenő figyel fel – egy komoly paradoxonra épül: ellentétben saját költészetével, Weöres a Psychében nem feloldani akarja a személyiséget, hanem éppen hogy egy nagyon markáns gondolat- és érzésvilággal rendelkező lírai megszólalót hoz létre, mindeközben pedig az ő saját egyénisége mégiscsak eltűnik. Végsősoron ugyanolyan átlényegülésről van szó, mint a Tűzkútbéli Átváltozások ciklus szonettjében.

A Psyché versnyelvével kapcsolatban a sarkalatos kérdés tehát az, hogy mennyiben imitálja ennek a korszaknak nyelvét, és mennyiben talál ki Weöres az akkori rokokó és manierista stílus, a szentimentalizmus és a klasszicizmus ötvözésével, valamint a romantika nyelvezetét megelőlegezve afféle saját nyelvet. Márton László megfontolandó válasza erre, hogy Psyché Weöresnek egyszerre volt „póténkivetítése” és irodalomtörténeti pótléka, amennyiben a költőnő a klasszicizmus és a romantika közötti hiányzó láncszemet jelentette számára a magyar irodalomban.