Esterházy Péter: Termelési-regény

A Fancsikó és Pinta (1976) és a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) köteteket követően Esterházy Péter számára a Termelési-regény hozta meg az országos ismertséget. A regény nemcsak másfajta olvasásmódot követelt meg a referencialitás tekintetében, mint a ’70-es évek más regényei, de saját elkülönülésére a valóság leképezésének hagyományától szüntelen rájátszott. Már a címpozícióba emelt műfajválasztással is, hiszen a szocialista realizmus egyik jellemző termékét idézte meg. A termelési regények a zsdanovi doktrínák szerint a dolgozó nép mindennapjait elevenítették fel közérthető nyelven és valamifajta erkölcsi vagy szakmai tanulsággal szolgálva. Ezekre az elvekre a Termelési-regény végét követő szerzői üzenet is utal, melyben az olvasót tegeződő hangnemben kérdezi, mennyit tanult a könyvből a gépekről vagy gyárakról, miről olvasna még szívesen, és milyen munkához kapott kedvet a szöveg olvasása során.

A Termelési-regény két részre tagolódik – ezt könyvtárgyi jellege is hangsúlyozza, ugyanis két külön könyvjelzővel van ellátva –, ami akár ironikus reflexióként is olvasható a kádári ajánlatra, miszerint a közéletben az ember nem gyakorolhatja a szabadságjogait, a magánéletében viszont békén hagyják. Az első rész ugyanis a közösségi életből merít, hiszen a gyárértekezletektől az operetteken át a hollywoodi történetekig tartalmaz cselekményelemeket. A második a Mester kommentárjait tartalmazza az előbbiekhez, illetve a saját kalandjait a focipályáktól a falusi életen át a családi összejövetelekig. Mindkét egység anekdotikus hangvételű, a kisprózai formákat variáló és egymáshoz kötő felépítésű. A második rész megjeleníti, ahogy a szerző irodalmi alteregója az Esterházy-családdal együtt mitikussá növekszik. Az Esterházy-prózapoetika e jellemzője a Bevezetés a szépirodalomba kötetben tovább finomodik és a Harmonia Caelestisben éri el a csúcsát. Reichert Gábor tanulmányában a kommunista kultúrpolitikához kötve ad magyarázatot a ~ kapcsán a személyiség e felnagyításának lehetséges motivációjára. A ’70-es években ugyanis kiadási szempontból előnyben részesítették a rendszer múltbéli „hőseinek” (pl. Károlyi Mihálynak, Kun Bélának) és jelenlegi „nagyságainak” (pl. Fehér Lajosnak) az életrajzát, úgy állítva be őket, mint akik főszerepet játszottak a történelem előrehaladásában – a Termelési-regény két narrátora rájátszhat erre, amikor magukat történelem- és történetformálókként mutatják be. Bónus Tibor viszont jobban hangsúlyozza a mű ikerregény formátumát. Olvasata szerint ennek csak egyik megjelenése a monogramjukban (EP) is egyező Esterházy Péter és Eckermann Johann Peter (a Mester) kettőse. A Termelési-regény ikerregény mivoltát azonban a valóságra vonatkoztatás és a retorikai fogások közötti döntés lehetetlenségével támasztja alá Bónus, amelynek egyik jellemző, metafikciós alakzata az igazgató elvtárs, aki „egy hármasiker”, „meghasonlik önmagával”, valamint szólásra emelkedve „[t]öbb egymásnak szögesen ellentmondó sebből vérzik”. A passzus ezzel utal a szentháromságra (három személy az egyben), illetve a szögekkel és a több sebből vérzéssel a krisztusi szenvedésre, de érthetjük bevett módon, tehát képletesen is, hogy a vezérigazgató mondanivalója eleve több sebből vérzik, mert önmagával sem ért egyet: ilyenkor az elvonások mint retorikai eszközök miatt válik deretorizálttá a szöveg.

A Termelési-regény nyelvezete bár nóvumnak számított megjelenésekor, valójában a befogadó közeg már hozzá volt szokva a kitekert kifejezésekhez, erre pedig a regény újra s újra felhívja a figyelmet. A pártpropagandaanyagok művi regiszterei köszönnek vissza Esterházy szövegében, amely összekeveri azokat a hivatalok nem kevésbé nevetségesen formális, ugyanakkor gyakorta intimpistáskodó közönségességével. A Termelési-regény beszédmódja így végső soron nem másra alapoz, mint a már magukban is mesterkélt nyelvi kifejezésformák összeházasítására, ugyanakkor a furcsaságukban is ismerős nyelvi panelek révén Esterházy műve a termelési regény zsánerébe mégiscsak becsempész valamifajta realizmust. Mert miközben a termelési regények legfőbb jellemzője a valóság pontos ábrázolása lett volna, a tervgazdaság működésképtelensége ellenére csodálatos eredményekről, kiugró gazdasági mutatókról, a munkások jólétéről stb. számoltak be, tehát tulajdonképpen tömény fikcióra épültek.

A Termelési-regény nyelvjátékai pedig olykor maguk is történetekként íródnak vissza, például amikor az erotikumot és a politikumot kapcsolják össze. (Ez már az alcímből nyilvánvaló, hiszen a „kisssregény” jelölés egyszerre hajaz az angol kiss ’csók’ szóra és a KISz-re.) Szirák Péter szerint az egyik szerepeltetett Eisemann-operettrészlet végét (az Egy csók és más semmiből) a szerző átírja „és csöndben elmenni tovább”-ra, mely mondatban a szexuális felhangok mellett megbújik a visszavonulás aktusa vagy akár az emigráció is. Máskor abszurd kultúraközi epizóddal utal a szöveg a közéleti kérdésekre, például a Rákosi és Kádár közti különbségre. Amikor a Mester tanítja legyet fogni Erzsébet angol királynőt, az egy magyarosított osztrák kifejezéssel szól rá a trónörökösre, hogy gyakoroljon ő is, ne csak „züfecoljon”: „Ütni. Nem bizony. Túrót nem ér akkor az egész, majesztét, mert a tenyér által keltett légmozgás már maga elviszi a legyet; légymozgás. Tehát – és itt a Mester arca megkeményedett – a hódító a saját áldozatának lesz fölszabadítója.” Hovatovább a Mester azzal is büszkélkedik, hogy e módszerrel egyszer 54 legyet tudott fogni, és ha ez az anyakirálynőt William Golding A legyek ura című regényének megjelenési évére emlékeztetheti, úgy a magyar olvasót a Sztálin halálát követő, de a forradalom előtti intervallumra (’53-at és ’56-ot nem lehet leírni), hovatovább az angolok felett aratott 7:1-es győzelemre (Bónus). Az ilyesfajta sűrítések és az eredeti műfajjal fenntartott ironikus viszony biztosítja a Termelési-regény termelési regényként működését.