Botütés saját kérésre

Rózsa János életművének fókuszában a gyermeki sors áll. Legtöbb filmjének gyerekek, kamaszok a főszereplői, ily módon történeteinek visszatérő helyszíne az iskola, benne a pedagógusokkal. Ám ahogyan az Álmodó ifjúság (1974) című, szintén gyermekhőst középpontba állító filmje kapcsán nyilatkozta: „Az én filmjeim azonban, noha gyerekek a hősei, nem elsősorban gyerekekről szólnak.” A fiatalok segítségével egyrészt a felnőttvilágot képes a rendező groteszk vagy tragikomikus fénytörésbe helyezni, mint a Kardos Ferenccel közösen rendezett Gyerekbetegségekben (1965), első önálló filmjében, a Bűbájosokban (1970), vagy a nyolcvanas években nagy sikert arató Csók, Anyuban (1987). A Vasárnapi szülők (1980), a Kabala (1982), a Félálom (1991) és a Jó éjt, királyfi (1994) nehézsorsú kamaszokról szólt, de a rendező még A trombitás (1979) című történelmi filmjében is érvényesítette a gyereknézőpontot, továbbá mesefilmeket is forgatott (Boszorkányszombat, 1984; Ismeretlen ismerős, 1989). Az iskolai közeg, a tanári kar pedig, egykori főiskolai osztálytársai munkáihoz hasonlóan (Kardos Ferenc: Iskolakerülők, 1989; Szabó István: Édes Emma, drága Böbe, 1992), társadalomelemzésre kínált alkalmat, amely a Pókfociban (1977) gyilkos szatíraként öltött formát.

A Balázs Béla Stúdióban készült Botütés saját kérésre az utóbbi filmek körébe tartozik, csakúgy, mint az egy évvel korábban született rövid-dokumentumfilm, a Tanítókisasszonyok (1971). Mindkettő különleges helyet foglal el az életműben. Rózsa ekkorra már túl van a BBS-ben forgatott bemutatkozó rövidjátékfilmen (Igaz-e?, 1963), és „másfél” egész estés film van mögötte. Ebben a helyzetben ritkán szoktak visszatérni a játékfilmes alkotók a kisformához, a dokumentumfilmhez (a fentieken kívül ilyen még Rózsától az 1976-os Csatatér) vagy a BBS műhelyébe (hacsak nem experimentális filmben gondolkodnak). A Balázs Béla Stúdió keretében viszont a hetvenes évek elején – együttműködésben a KISZ-szel – elindult egy, az iskola, az oktatás, a pedagóguspálya, az ifjúságpolitika kérdéskörét tárgyaló sorozat (Dobray György: Levél a kongresszushoz, 1971; András Ferenc: Dózsa népe…, 1972; Mihályfy Sándor: A Kertész utcaiak, 1972; Mihályfy László: Fellebbezés, 1972; Dárday István: Küldöttválasztás, 1972; Erdőss Pál: Valami mást…, 1972; Vitézy László: Tagfelvétel, 1972; Bódy Gábor: Ifivezetők, 1972), amelynek megkoronázása a Dárday István, Mihályfy László, Szalai Györgyi, Vitézy László és Wilt Pál jegyezte ötrészes Nevelésügyi sorozat (1973) lesz. Nem véletlenül keltette fel tehát ez a lehetőség Rózsa János érdeklődését, és csábította vissza még egy film erejéig a BBS-be.

A riport-dokumentumfilm egy vidéki középiskolai kollégiumban megtörtént eset nyomába ered, s igen összetett helyzetet vizsgál. A fiatal, riasztóan rendpárti és szigorú, ugyanakkor demokratikus elveket valló, a diákokkal kifejezetten jó viszonyt kialakító pedagógus elfogadja azok kérését, miszerint a rossz jegyekért, kihágásokért ne kimenő- és hazautazás-megvonással, hanem vesszőzéssel büntesse őket. A testi fenyítés a 20. század második felének iskoláiban nyilvánvalóan törvénytelen eljárás. Ám mi van akkor, ha ezt a diákok kérik, sőt a diáktanács is tud róla? Utóbbi az iskolai – tágabb értelemben a politikai – demokrácia kérdését veti fel, amely ugyancsak neuralgikus pontja a Kádár-rendszernek: tabutéma (mivelhogy nincs), s épp ezért rendszeresen foglalkoznak vele a filmesek, így a fent említett BBS-sorozatban, vagy a szintén ott készült, ám betiltott A határozat (1972/1984) című Ember Judit–Gazdag Gyula-filmben, majd később a Budapesti Iskola nyitódarabjában, a Jutalomutazásban (Dárday István, 1975). Itt azonban a demokrácia kérdése sajátos fénytörésbe kerül. A háttérbeszélgetésekből (igazgató, tanárkollégák, ­diáktanácstagok) egyértelműen kiderül és lelepleződik működésképtelensége, az azzal kapcsolatos képmutatás és a felelősséghárítás. A pálcázó tanár viszont a mismásolókhoz képest igen határozottan hirdeti eszméit, miszerint „a közösség akarata szent”, s ő csak azt tette, amit kértek tőle, meg egyébként is, meg kell fegyelmezni az ifjúságot, s a rendőrök is gyakrabban használhatnák a gumibotjukat… A szavak szintjén is kiderül tehát az eljárás tarthatatlansága, a tanár elfogadhatatlan nevelési elve, amelyet a demokratizmussal igyekszik menteni – mindhiába. A diákok ugyanis megemlítik, mennyire igazságtalan a többszörös büntetés (hiszen az elégtelen is az), s micsoda dolog, ha a havi egyszeri hazautazás vagy a pálca között kell választaniuk. De a legárulkodóbbak mégiscsak a képek és a helyzetek – annak ellenére, hogy lényegében közelikből álló, beszélőfejes riportfilmet látunk (néhány rövid passzázsképpel a kollégiumról, amelyek viszont szörnyű állapotokról tanúskodnak). Mindent elmond a tanárról pattogóan gyors, határozott beszédmódja, kérlelhetetlen tekintete, öntudata, nem beszélve háttértörténetéről, miszerint katonatiszt szeretett volna lenni, ám szemüvege és lúdtalpa miatt kiszuperálták. És az iskolában kompenzál – tehetjük hozzá. A diákjai viszont nem hajlandók a kamera előtt újrajátszani a pálcázást, noha az eltanácsolt tanárurat visszavárják. A botütés elítélése nem kérdés, az általa előálló helyzet annál ellentmondásosabb. De mintha maga az elkövető is megértett volna ebből valamit, amikor működését így összegezi: „Demokratizmusra neveltem a gyerekeket, és mégis pálcázás történt.” Talán azért, mert mindezt a Kádár-kor antidemokratikus kontextusában próbálta megvalósítani. A korszellemet azonban nem lehetett becsapni, így aztán verés lett a pedagógiai kísérlet vége.