Dollárpapa

Az ötvenes évek derekán – a magyar filmművészet zászlóbontásának időszakában –megsokasodtak az egyedi hangú, olykor a burkolt rendszerkritika igényével fellépő vígjátékok: míg a Liliomfi (1955, Makk Károly) „csupán” a felszabadult komédiázásban jeleskedett, addig A csodacsatár (1957, Keleti Márton) vagy az Eltüsszentett birodalom (1956/1990, Banovich Tamás) már az államszocialista diktatúra eszmei-ideológiai visszásságainak, krónikus hatalommániájának kipellengérezését is célozta. Jóllehet kritikus attitűdje lefojtottabb, mint Keleti vagy Banovich komédiájáé, e sormintába illeszkedik Gertler Viktor Dollárpapája is. A mű Gábor Andor azonos című színdarabja alapján készült, amelyet először 1916-ban mutatott be a Magyar Színház, majd 1945-ben a Vígszínház is műsorára tűzte.

A színpadi változat népszerűsége adta az ötletet a filmadaptációhoz. A korabeli kultúrpolitika ideológiamentes, színtiszta szórakoztatásra törekvő komédiát óhajtott; a forgatókönyvírói feladatokat a közismert szerzőpárosra, Darvas Szilárdra és Gádor Bélára bízták, a rendezői széket pedig az a Gertler Viktor foglalhatta el, aki már korábban is bizonyított a műfajban. A Díszmagyar (1949) sikerét ugyan az államosítás zűrzavaros időszakában hűvös közönnyel, sőt ellenségesen fogadta a hatalom, ám az Állami Áruház (1952) később egyfajta kultklasszikussá érett, ékesen bizonyítva, hogy a művészetpolitika kitüntetett szerepet szán a szórakoztató kultúrában a – sokak által avíttnak tartott – filmoperettnek.

Gábor Andorhoz hasonlóan Darvas és Gádor is a dohos századelőre repíti vissza a Dollárpapa publikumát. A Monarchia és a süllyedő polgári civilizáció végnapjaiban járunk, a helyszín egy álmos vidéki kisváros, a fiktív Peretnek. Koltay tanár úr (Ráday Imre) és családja a vidéki értelmiségi lét mocsarába süppedt: pénztárcájuk egyre vékonyabb, szüntelenül menekülnek a hitelezők ostroma elől, miközben a tehetős nagypolgárság méla megvetéssel viszonyul hozzájuk. Szekeres Jenő (Darvas Iván), az ambiciózus ügyvédbojtár Koltayék idősebb lányának, Gizinek (Horváth Júlia) udvarol, a nősülési vágy azonban akkor lesz igazán úrrá rajta, amikor kiderül, hogy hazalátogat Amerikából a család dúsgazdag nagybácsija, Hoffmann Tamás (Rajz János). A sima modorú kisöreg egyetlen kopottas bőrönddel, zsebében pedig tíz aranydollárral érkezik Peretnekre. Szekeres ugyan rájön, hogy Hoffmann szegény, akár a templom egere, ám a kisváros – a pénzarisztokrácia tenyerüket dörzsölő képviselőitől az ábrándozó kisemberekig – eddigre már ujjongva fogadta bizalmába a dollárpapát. Az ügyvédbojtár ragaszkodik a hazugsághoz: megtéveszt mindenkit, s furfangos panamák, gátlástalan üzleti cselek révén a csúcsra tör. Időközben azonban kiderül az igazság, s Peretnek felbolydul, akár egy méhkas.

Tematikailag a Dollárpapa egyaránt idézi Ronald Neame Az egymillió fontos bankjegyét (The Million Pound Note, 1953), továbbá Móricz Rokonokjának Máriássy Félix által jegyzett 1954-es filmverzióját – a pénzben úszó, élveteg nagypolgárok rajza pedig a Mágnás Miska (1949, Keleti Márton), sőt a Hyppolit, a lakáj (1931, Székely István) hasonszőrű hőseire emlékeztet. Gertler filmje tehát akár örökérvényű szatíra is lehetne a bírvágytól megrészegült egyénekről és az önámító társadalomról, csakhogy a Darvas–Gádor írópáros a hazai történelem talán legérzékenyebb aspektusáról beszél. A messiásvárásunkat karikírozzák ki; jelesül azt, hogy az önszerveződésre képtelen magyar társadalom mindig külső erőtől várja a felszabadulást és a morális-anyagi felemelkedést. Hoffmann ugyan a szabadversenyes kapitalizmus szülőhazájából, az Egyesült Államokból érkezik Magyarországra, ezáltal személye a szuperhatalom – és a nyugati világ – elleni fricskaként lenne értelmezhető, ám a jövetele által gerjesztett peretneki események (a kisközösség és a városi elöljárók módszeres félrevezetése, a nyerészkedő Szekeres hatalomra törése) sokkal inkább a kommunista hatalomátvétel időszakával mutatnak párhuzamot. Szimbolikus pillanat, amikor Szekeres és Hoffmann az elegáns szálló erkélyéről integet az éljenző tömegnek – mintha csak a Rákosi-féle személyi kultusz elevenedne meg a szemünk előtt.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Dollárpapa a polgári társadalom képviselőit sem kíméli, sőt élvezettel lajstromozza privát vétkeiket. A főispán antiszemita, a deklasszálódott értelmiségiek garasoskodók és kicsinyesek, Szekeres léha és erkölcstelen (alig leplezett szexuális ajánlatként is értelmezhető a jelenet, melyben a Lennél te rózsabimbó című dalt énekli fád menyasszonyának). A forgatókönyvírók mégis szelíd iróniával, megértő humorral színezik e jellegzetes típusfigurákat – az azonban már problematikus, hogy az összes karakter kötött pályán mozog, jellemfejlődésre vagy önreflexióra valamennyien képtelenek (nem szólva arról, hogy az expozícióban kulcsszerepet játszó Koltay család minden átmenet nélkül kerül ki a cselekmény fősodrából). Az apróbb szépséghibákat azonban ellenpontozza a bravúros színészi játék: Darvas Iván élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja a felkapaszkodó kisvárosi svihák szerepében, az ekkor mindössze negyvenkilenc éves Rajz János pedig jóakaratú, mégis bűnbe sodródó öregúrként remekel. A tárgyi miliő elsőrangú (a film kedvéért felépítették a millennium nevezetes orfeumát, de eredeti felvételek alapján rekonstruálták Chicago egyik utcáját, sőt Ferenc József aranyban pompázó dolgozószobáját is), a legendás operatőr, Eiben István pedig intenzív fény- és árnyékhatásaival, sokatmondó közelképeivel fokozza az élményt.