súgó szűrés
keresés

Dunaszaurusz

Rendező
Csillag Ádám
Bemutató
1989.07.21.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
2 óra 24 perc
A szócikk szerzője
Kránicz Bence

„Kérlelhetetlenül közeleg az idő, hogy ez a nagy alkotás szolgálhassa a gazdasági együttműködést, a békés egymás mellett élést és a nemzetek közötti megértés ügyét” – tódította a híradó valamikor a hetvenes években. A „nagy alkotás” a bős–nagymarosi vízlépcső volt, a propagandahazugság pedig ezúttal paradox módon igazsággá vált, mert a minden elemében elhibázott beruházás terve valóban egységbe forrasztotta és együttműködésre késztette a magyarországi, illetve a határon túli civil társadalmat, mindazokat, akik tiltakoztak a drasztikus természeti beavatkozás ellen. A Duna csehszlovákiai és magyar közös szakaszán építendő, Bősön és Nagymarosnál egy-egy áramfejlesztő erőmű határolta vízlépcső ötlete már a két világháború között felmerült, az elképzelés pedig a kommunista hatalomátvétel után sem került le a napirendről. Végül a két ország 1977-ben kötött szerződést az építkezésről, heves indulatokat korbácsolva. A nyolcvanas években a kádári diktatúra keretei között addig példátlan tiltakozás vette kezdetét: környezetvédelmi szakértők, biológusok, építészek, mérnökök, régészek és közgazdászok bírálták a vízlépcső tervét, valamint azok a Dunakanyar mentén élő kisemberek, akiknek az otthonát és megélhetését veszélyeztette volna a megépítendő vízi erőmű. Bős–Nagymaros kritikusai a Szigetköz kiszáradására, az ivóvízminőség romlására, a dunai ökoszisztéma felborulására és a Budapest környéki áradásokra mint lehetséges veszélyforrásokra figyelmeztettek. A terv ráadásul nemcsak környezetvédelmi, gazdasági szempontból is megalapozatlan volt, mert évtizedekre eladósította volna az országot a kivitelezés felét vállaló Ausztriának.

E kritikák szabatosan, pontról pontra elhangzanak Csillag Ádám hányatott sorsú dokumentumfilmjében. Az eleinte festői és írói ambíciókat dédelgető, utóbb a Szín­mű­vé­szeti Főiskolán Fábri Zoltántól és Gábor Páltól rendezőnek tanuló Csillag 1984-ben, a Műegyetemen vett részt a vízlépcsőről szóló viták egyikén, aminek hatására elhatározta, hogy filmesként is követni kezdi az eseményeket. Filmjének egyik szereplője, a Környezet- és Vízgazdálkodási Minisz­tériumot képviselő Nagy László mondja ki, hogy Bős–Nagymaros egy idő után már nemcsak szakmai, hanem politikai kérdés is volt: bírálói – olykor szándéktalanul – az ál­lam­szocialista rendszer ellenzékéhez csatlakoztak, az értelmetlen hatalmi önkény logikáját támadták meg. A nyilvánosságban egyre inkább az a vélekedés rögzült, hogy „ha van vízlépcső, nincs demokrácia, és ha van demokrácia, nincs vízlépcső”, ennek megfelelően a karhatalom is árgus szemekkel figyelt a kibontakozó ellenállásra. Az építkezés alakulásáról hírzárlatot rendeltek el, a Balázs Béla Stúdió képviseletében forgató Csillagot és munkatársait – köztük a Gulyás testvéreket, Dér Andrást, Klöpfler Tibort – kitiltották a beruházás vitáiról. A leforgatott anyag egy részét elkobozták, majd a film két megszólalója személyiségi jogok megsértésére hivatkozva be is perelte a rendezőt. Az 1984 és 1988 között készült Dunaszaurusz filmszemlés bemutatója meghiúsult, szűk körben mégis terjedni kezdett a film. Végül a Magyar Televízió 1989 nyarán tűzte műsorára.     

Másik világ volt már az, mint amelyikben Csillag forgatni kezdett: a Dunaszaurusz egyik legnagyobb értéke, hogy nemcsak a konkrét környezetvédelmi vitát, hanem a rendszerváltó évek atmoszféráját, hólabda-folyamatait is plasztikusan mutatja be. Formai szempontból a film nem kínál sokat, „beszélő fejek”, felelősségük teljes tudatában nyilatkozó férfiak adják egymásnak a szót. Ám az egyre magasabb tétek váratlan feszültséggel töltik meg a riporthelyzeteket. Mire a rendező az 1988. májusi, majd szeptemberi tüntetésekhez ér, politikai krimiknek kijáró izgalommal követjük az eseményeket. A megmozdulásokon már ott látni a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata és más politikai szervezetek transzparenseit – Csillag a rendszerváltás kapujában fejezi be a filmjét. A Dunaszaurusz tehát kivált politikatörténeti dokumentumként értékes, egyúttal tanulságos portrékkal szolgál. A nyolcvanas évek jellegzetes típusfiguráit mutatja be: civil értelmiségieket – köztük a magyarországi zöld mozgalom zászlaját bontó Duna Kör tagjait – és a kései Kádár-kor technokrata politikusait. A szembenálló feleket összekötötte, hogy egyikük sem hitt már a szocialista rendszerben, és szükségesnek látták annak reformját, illetve teljes lebontását. Csillag észrevette, hogy Bős–Nagymaros vitája a változás szimbóluma, a Duna sorsa pedig a nemzeti önrendelkezés nagy történetébe illeszkedik. E jelképrendszert és a folyó mitikus jelentőségét emeli ki a főcím alatt hallható népi kesergő.

Kivételes pillanatokat rögzítő, komoly riporteri erényeket mutató munkájával a rendező a nyolcvanas évek hazai dokumentumfilmes áttöréséhez járult hozzá. Az évtizedben egyre-másra készültek a történelmi (tabu)témákról szóló, elfojtott egyéni és nemzeti traumákat felszínre hozó művek, mint a Sára Sándor rendezte Pergőtűz (1983) vagy Gulyás Gyula és Gulyás János filmjei, az Én is jártam Isonzónál (1986) és a Törvénysértés nélkül (1988). Érzékelve a politikai hangulat változását, a cenzúra fokozatos enyhülését, a dokumentumfilmesek az aktuális közéleti eseményeket is monitorozni kezdik: megalakul a Fekete Doboz videós folyóirat, elkészül az Újmagyar siralom (Ember Judit, 1989) Nagy Imre exhumálásáról és a Szorításban az ózdi acélművek válságáról (Almási Tamás: Ózd sorozat, 1988–1998). Ebben az eseménydús időszakban a magyar dokumentumfilmek, így a Dunaszaurusz is, mai történelmi tudatunk alakulásához, a közösségi emlékezet ép működéséhez járultak hozzá pótolhatatlan forrásművekkel.

Irodalom

Bori Erzsébet: Gátszakadás. Magyar ökofilmek. Filmvilág, 2004. 8. sz.

Muhi Klára: Dunaszaurusz. Beszélgetés Csillag Ádámmal. Film Színház Muzsika, 1989. 22. sz.