súgó szűrés
keresés

Gyerekgyilkosságok

Rendező
Szabó Ildikó
Bemutató
1993.04.30.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 19 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A nyolcvanas évek második felében Tarr Béla Kárhozata (1988) hosszú idő után az első fekete-fehér mozifilm itthon, amely ráadásul hamar trendet nyit: rendezők sorát, köztük több debütánst inspirál arra, hogy fekete-fehérben forgasson (Enyedi Ildikó: Az én XX. századom, 1989; Sopsits Árpád: Céllövölde, 1990; Fehér György: Szürkület, 1991; Janisch Attila: Árnyék a havon, 1992; Szász János: Woyzeck, 1994). Az úgynevezett „magyar fekete szériában” a nyersanyagválasztás a stilizációs tendenciákat hangsúlyozza, egyúttal nyomasztó atmoszférát szül. A konkréttól az absztrakt felé mozdulnak el a filmek: jóllehet a rendszerváltozás idején készülnek, a társadalmi-politikai kérdéseket hanyagolják, és a racionálisan kontrollálhatatlan ösztönkésztetéseket állítják középpontba, miközben a pszichologizálást elkerülik. A bűntematika apokaliptikus valóságértelmezéssel párosul bennük: a nyolcvanas évtizedben az új-érzékenység
(például: Bódy Gábor: Kutya éji dala, 1983; Szirtes András: A pronuma bolyok története, 1983) mellett ez már a második irányzat, amelyik a világvégét jelenlévőnek sejti. A Gyerekgyilkosságok épp ­emiatt­, végletesen keserű életszemlélete okán a fekete széria egyik legjellegzetesebb darabja, pedig még humora is van. A film egy halmozottan kiszolgáltatott és sokszorosan sebzett: jelenét vesztett, egyúttal jövő nélküli világot fest. Hiszen azt mutatja be, miként semmisülnek meg – pusztulnak el fizikailag vagy lesznek túl gyorsan felnőttek – benne a gyerekek.

Szabó Ildikó kamaszként, fiatalként fontos filmekben szerepelt (Szeressétek Odor Emíliát!, 1970; Hangyaboly, 1971; Régi idők focija, 1973), rendezőként pedig ígéretesen indult A másik oldal (1985) rövidfilmjével és a Hótreál (1988) nagyjátékfilmjével. Második egész estés munkája – ez volt a Gyerekgyilkosságok – egyenesen a cannes-i filmfesztivál FIPRESCI-díjáig és a Magyar Filmszemle fődíjáig jutott.

A film konkrét időn és téren kívül játszódik, centrumában a tízévesforma, beteg nagymamájával vegetáló Zsolt áll (Tóth Barnabás alakítja, korának egyik legjobb gyerekszínésze, aki pár évtized múltán majd kiváló rendezőként jelentkezik [Újratervezés, 2012; Susotázs, 2018; Akik maradtak, 2019]). Miután Zsoltot a társai kiközösítik, Julival, az intézetből szökött, várandós, vagonlakó lánnyal köt barátságot. Juli gyermeke halva születik a vagonban, amit jelent a rendőrségen Trottler Ibi, a Zsolt korabeli, vele kezdetektől ellenséges kislány. Juli kórházba kerülve öngyilkos lesz, Zsolt ezt megtorlandó a Dunába löki Ibit, aki vízbe fullad. Az ügyben nyomozó rendőrben (Andorai Péter) afféle pótapát látó Zsolt pár nap tagadás után bevallja a gyilkosságot, mire intézetbe viszik.

A Gyerekgyilkosságok főszereplője nem a legtöbb (képernyő)időt kapó Zsolt, hanem a környezete. A kárhozatra érett miliő, a jövendő nélküli, apátlan és anyátlan világ, amely akár egy horrorfilm kegyetlen monstruma ejti foglyul és zárja présbe a belé vetett alakokat. A film címe ekképpen nemcsak Ibire, hanem a szerencsétlen körülmények, illetve a részvétlen, élettelen és ocsmány környezete által meg­gyil­kolt csecsemőre, sőt Zsoltra magára is vonatkozik: ugyanolyan áldozata ő a visszataszító sorsnak, mint amennyire az ő áldozata a visszataszítóan viselkedő Ibi. A szereplők légszomjjal küszködve csatangolnak a posztapokaliptikus díszletek között. A film kulcsa a romjaiba fagyott, holt vidék rajza: Szabó Ildikó bravúrosan bánik a tereptárgyakkal – az Északi Vasúti Összekötő szűkebb terében lévő elemekkel –, olyannyira, hogy még a Budapestet egyébiránt kiválóan ismerő, éles szemű néző számára is elemelt marad a filmre vett exteriőr. A kisebb-­nagyobb tereptárgyak többször szimbolikus értelmet nyernek: a vasúti kocsi, amelyet eredetileg nyilván azért építettek, hogy haladjon valamerre, egyhelyben áll; a már a nyitóképen megjelenő, később többször visszatérő Dunai Kirakó hídként nyúlik a folyam fölé, viszont nemhogy a túlpartig nem ér, de a sodorvonalig sem. Az elbeszélő struktúra epizodikus és minimalista, az ismétléseivel együtt sem túlbeszélt. A szerkezet feszességét az ökonomikus elbeszélés mellett a jeleneteket áthuzalozó utalások erősítik: például amikor Zsolt halottnak tetteti magát a vízben, megjósolja a magzat „sírjának” helyét, továbbá anticipálja az általa hamarosan elkövetendő gyilkosság módját is.

A veretes szimbólumrendszer, a mázsás súlyú drámaisága mellett is lírai elbeszélésmód, a minden centiméterében megkomponált képi világ (Sas Tamás letisztult operatőri munkája) és az atmoszferikus helyszínrajz, továbbá Másik János mindehhez tökéletesen passzoló, minimalista kísérőzenéje ragyogó filmet eredményez. Csak néhány különcködő megoldás róható fel az alkotóknak (például a Zsolt és nagymamája közötti rituálé a kívánatosnál többször ismétlődik), de a végeredményből ezek sem vonnak le sokat.

A zárlatban a Tiszta szívvel hangzik fel, Zsolt a valamikori Kex együttes által hangszerelt változatot énekli szobordermedten, könnyeitől csatakosan. Ez a jelenet teszi egyértelművé azt, ami végig meghatározta a film dallamvezetését: a Gyerekgyilkosságokat – mint Schubert Gusztáv és Forgács Iván is megjegyzi korabeli kritikájában – az első jelenetétől az utolsóig József Attila versére komponálták.

Irodalom

Forgács Iván: Gyerekgyilkosságok. Film­kultúra, 1993. 6. sz.

Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska. Szabó Ildikó: Gyerek­gyil­kosságok. Filmvilág, 1993. 6. sz.

Szabados Enikő: Gyerekgyilkosságok. Filmkultúra, 1993. 6. sz.