Nemes Nagy Ágnes: Között

A Között Nemes Nagy Ágnes első, még életében megjelent gyűjteményes kötete (ezt alcíme, az Összegyűjtött versek is jelzi). Szerkezetét tekintve az eredetileg a Napforduló kötet első költeményeként szereplő Fák című vers nyitja a könyvet, s utána következnek a szerző korábban, illetve később megjelent köteteinek anyagai: a Kettős világban (1942–1946), a Szárazvillám (1946–1957), a Napforduló (1957–1969), valamint az Egy pályaudvar átalakítása (1969–1979) és a Három történet (1946, 1949, 1966) ciklus. Újszerűségük miatt e két utóbbit tárgyaljuk részletesebben.

A Három történet (Elégia egy fogolyról; Mihályfalvi kaland; Ház a hegyoldalon) érdekessége, hogy közülük az első kettő már az 1957-es Szárazvillám kötetben megjelent, míg az utolsó az 1967-es Napfordulóban került közlésre. Az első kettő műfaját tekintve elbeszélő költemény (a Mihályfalvi kaland alcíme – Részlet egy elbeszélő költeményből – ezt explicit formában is jelzi), míg az utóbbi párbeszédes szerkezete (A vezető és A látogató között folyó dialógus) egyfelől Radnóti eclogáit, másfelől Platón dialógusokban írt filozófiai műveit idézik meg. Mindhárom műben megmutatkozik azonban Nemes Nagy sajátos versköltői eljárása, amennyiben a verssor mint ritmikai egység (Tinyanov) közepén megszakítja a mondatot, azaz a szintaktikai egységet. Három példa: „Riadt egyensúly. Rezge testek” (Elégia egy fogolyról); „Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik.” (Mihályfalvi kaland); „Ez a színhely. Hegyoldalban a ház.” (Ház a hegyoldalon). Az utóbbi idézet Nemes Nagy dramatizáló műnemi hajlamát is jelzi („Ez a színhely.”).

Az Egy pályaudvar átalakításának referenciája ismert: a Déli pályaudvaron az 1960-as évek elején kezdődő (és csak 1977-ben befejeződő) újjáépítési munkálatok képezik a ciklus közvetlen témáját. Érdekes, hogy a Lengyel Balázs szerkesztette 1997-es versgyűjtemény számos további szöveget is közöl e kötetcím alatt: így például, a teljesség igénye nélkül, A Föld emlékeit, a Múzeumi sétát, a Falevél-szárakat, az Amerikai állomást és a Szikvója-erdőt. Az Egy pályaudvar átalakítása poétikai jelentősége azonban jóval túlmutat mindezen. Itt jelenik meg ugyanis egy új versforma, amellyel Nemes Nagy Ágnes korábban nem élt: a prózavers. Nemes Nagy a Magyar Tudományos Akadémia Verstani Munkabizottságának is tagja volt, s e bizottsági munka keretében, de ettől függetlenül is számos szöveget írt verstani kérdésekről (ld. például a Rózsa, rózsa, vagy a Valódi tulipánt című tanulmányértékű esszéjét a 64 hattyú című kötetében). Ebből következően nagyon is számolhatott e ritmikai formaváltással. Prózaverseinek lényege, hogy a szövegkép prózaszerű: a sorok margótól margóig érnek, s nem érvényesül bennük a verssor ritmikai egysége és feszessége (Tinyanov). Ugyanakkor e prózaversekben is megfigyelhető Nemes Nagy azon versbeli eljárása, hogy a mondatot a soron belül töri meg (pl. „Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy ál- / latkerti, ritka nagyvadé […]” (Egy pályaudvar átalakítása). A prózavers Nemes Nagynál azért is látszik versformaként működni, mert szövegeit szigorú bekezdésekre (kvázi versszakokra) tagolja. S bár a prózavers nem azonos a szabadverssel, mégis úgy tűnik, Jurij Tinyanovnak az utóbbiról mondott szavai Nemes Nagy prózaverseire is érvényesek: nem tüntetik el a versszerűség kritériumait, ellenkezőleg: még inkább megmutatják a vers mint olyan formaképző elvét (Tinyanov). Fontos továbbá a Nemes Nagy kapcsán sokszor emlegetett tárgyiasság és elszemélytelenítés kérdése. T. S. Eliot „objective correlative” (’tárgyi megfelelő’) elgondolását Nemes Nagy a magáénak vallotta (Lengyel Balázs), s az ezzel fémjelzett tárgyias és személytelen líra legfőbb képviselőjének Rainer Maria Rilke osztrák költőt tekintette. A magyar líra terén Babits Mihályban ismerte fel az objektív líra megalapozóját: erről A hegyi költő. (Vázlat Babits lírájáról) című munkájában ír (Nemes Nagy). Az Egy pályaudvar átalakítása kapcsán érdemes hangsúlyozni: az anyag, a matéria fontosságát Nemes Nagy számára, aki abban mintha mindig a szellemi lényeget, a „lelket” keresné – talán kicsit úgy, mint a középkori alkimisták tették. Ennek érzékeltetésére egy részlet az Egy pályaudvar átalakítása című versből: „A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, / hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bá- / gyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, / az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kő- / hiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a nö- / vények, a végképp védtelenek, akiknek szárát / szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát / (szinte) keresztről-levétel után […]”