Nemes Nagy Ágnes: Szárazvillám

A Szárazvillám Nemes Nagy Ágnes második kötete, amely azonban tartalmazza az első, 1948-as Kettős világban című verseskönyvének anyagát is. A kötet három részre tagolódik: az első a szerző új, 1948 és 1956 között született verseit foglalja magában: ez maga a Szárazvillám kötet a későbbi gyűjteményes kiadások alapján. A második rész szinte teljesen megegyezik az 1948-as Kettős világban kötet anyagával, annyi eltéréssel, hogy itt a szövegek még nincsenek két ciklusra osztva, mint az 1997-es gyűjteményes kötetben (l. ott A szabadsághoz- és a Napló ciklusokat).

A kötet harmadik része Nemes Nagy versfordításait öleli fel, s ezek hossza csaknem lapra pontosan megegyezik a költő saját verseit tartalmazó első két rész terjedelmével. Nemes Nagy számos nyelv költészetéből és különböző korszakokból közöl itt fordításokat: szerzői között szerepel ókori kínai költő (Tu Fu), előfordulnak középkori angol szövegek, a reneszánszot pedig Janus Pannonius négy költeménye reprezentálja a kötetben. Az angolszász líra több évszázada is képviselteti magát (Burns, Shelley, Browning, Whitman), amiként a francia költészeté is (Ronsard, Corneille, Racine, Moliére, La Fontaine, Hugo, Corbiére, Mallarmé). A költő a spanyoloktól García Lorca, az oroszoktól Lermontov alkotásait ismerteti meg a magyar olvasókkal. A németek közül Heine mellett attól a Rilkétől szerepelnek itt versfordításai, aki Nemes Nagy számára mind ars poeticája, mind pedig költői világlátása okán egyfajta mintaképnek bizonyult, s akiről ő maga is több tanulmányértékű esszét írt (l. például az Este című Rilke versről készített elemzését a 64 hattyú című esszékötetében).

A könyv második részét tehát Nemes Nagy első, Kettős világban című kötetének anyaga alkotja. Már ebben is megjelenik a Nemes Nagyra jellemző erőteljes költői nyelv, e líra „magasfeszültsége” (Rónay), amely később is jellemzi a szerző költészetét. Ugyanilyen „előrejelző” szerepű az életmű szempontjából a vágy témája (A szomj vagy A halottak című versek), a freudi énfelfogás (A szörny), a bűn (Bűn), a halál (Állatok), a szerelem, s mindezek nyomán a megkettőzöttség gondolata (Kettős világban), valamint a test, a csont, az anyag küzdelme az életért, az ismeretért (Ismeret), a szóért és a költészetért.

A könyv első részét a később írt, s az 1957-ben összegyűjtött költemények alkotják, amelyek még inkább „kijelölő” erejűek a további költői pálya szempontjából. Meghatározó módon nyernek itt kidolgozást Nemes Nagy költői témái és az ezekhez kapcsolódó költői világlátás. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: 1. Az ars poétikus (Z. Urbán) és egyben világteremtő önreflexió, ahol a szó foglalja el a központi helyet (l. a Mesterségemhez című vers sorait: „a szó, amely a földből égbe / sistergő döngés ütemét / ingázza folyton”). 2. Annak a gondolata, miként lehet eljutni a félelemből, a rémületből, az ösztönökből és a testből az ismeret „mértékes” újragondolásáig (ahol az ismeret erkölcsöt is jelent). 3. Itt jelenik meg a fa motívuma (Diófa), amely meghatározó lesz Nemes Nagy további költészetében: elegendő a Napforduló és a Között kötetekben (és az ezeket követő összes gyűjteményes verseskönyvben) a kötetnyitó pozícióba állított Fák című versre utalni. 4. A lírai személytelenség és általában az elszemélytelenítés költői gesztusa e kötetben nyer markáns lírai megfogalmazást (l. például a Tükör előtt című szöveget). A Szárazvillámban a szerző művei két sajátos versforma köré rendeződnek: a rövidebb terjedelmű versek a Napló címszó alatt sorakozó művekben érik el teljes kidolgozottságukat, ugyanakkor e kötetben jelenik meg az a sajátos, Nyugat-Európában a 20. század közepére már jócskán ismertté váló műfajforma, amely elsődlegesen T. S. Eliot nevéhez köthető: a hosszúvers. Ezt a műfajformát Magyarországon Weöres Sándor honosította meg, legjelentősebb képviselői azonban a ’60-as évektől kezdődően Nagy László és Juhász Ferenc voltak. A Szárazvillám emblematikus hosszúversei a Trisztán és Izolda, a Jegyzetek a félelemről, a Balaton, a Paradicsomkert, s talán a Villamos és a Város, télen is ide sorolható. A Szárazvillám kapcsán feltétlenül szükséges röviden reflektálni a szerzői biográfia történelmi-politikai kontextusának két összetevőjére. Nemes Nagy költői pályájának indulását, akárcsak Pilinszkyét, meghatározta a II. világháború alaptapasztalata. De amíg Pilinszky költészetében ez a tapasztalat mély és elvont metafizikai gondolatként tapintható ki, addig Nemes Nagynál inkább a félelem és a rémület lírai témájában artikulálódik. S a félelem és rémület nála az erkölcs (l. „erkölcs és rémület között” a Mesterségemhez című versben), s valamilyen módon mindig a szó és a versírás kérdéseként jelenik meg (az erkölcs mint mérték és a versbeli szó, a versláb mint mérték). Másfelől Nemes Nagy Ágnes is az Aczél György által képviselt irodalompolitika eltiltottjai közé tartozott, s nem publikálhatott verseskönyvet kilenc éven keresztül (1948-tól 1957-ig). Mint oly sok kortársa (Pilinszky, Weöres, Ottlik és mások), az irodalom más regisztereibe „menekült”: egyfelől a gyermekirodalom felé fordult, másfelől a műfordítás felé. Ennek a „rémületnek” és „erkölcsnek” is köszönhetjük a Szárazvillám versfordításait.