Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet

A Sajtóértekezlet az újabb darabok mellett Szilágyi Domokos korábbi öt saját és a Palocsay Zsigmond társszerzővel közösen megjelentetett Fagyöngy (1971) című kötetében szereplő Szilágyi-versek válogatását, illetve az 1964–66-os Bartók Amerikában költemény véglegesített változatát tartalmazza. A költő életében ezután már csak a Felezőidő (1974) jelenik meg. Az Öregek könyve (1976) a költő halála után pár nappal kerül ki a nyomdából, az 1978-as Tengerparti lakodalom pedig posztumusz kiadás. A Búcsú a trópusoktól (1969) után radikális világszemléleti és poétikai fordulat következik be az életműben. A Fagyöngy kötet előtti versek a történelemben, társadalomban, az evilági üdvözülésben keresik a boldogulást, evilági szerepet rendelve a költőnek is. Innentől fölszívódnak a vers valóságvonatkozásai, létismereti dilemmák kerülnek középpontba. Megváltás helyett metafizikai, transzcendens megújulásáról beszélnek a versek, a korábbi, szabadságeszmény értelemben hangsúlyos , a korábbban az evilági szabadságra utaló „véges-végtelen” fogalompár egyre inkább – kiegészülve a határ, határoltság, határon túliság fogalmaival – ontológiai értelmezéssel telítődik. Az én mint önmagába bezárt létező jelenik meg, illetve kitüntetett pozícióba kerül a halál tematizálása. (A Fagyöngy után többfelé indul a költő, ám mielőtt kiteljesítené egy adott forma, nyelv, világértelmezés lehetőségét, újabb, vagy egyidejűleg eltérő irányú keresésbe kezd, ezért is igen eltérőek a költői pálya második felének poétikai megoldásai.) Bár néhány, az avantgárdra jellemző vizuális elem (grafikai, tipográfiai jelek), illetve később posztmodernnek nevezett gesztus (vendégszövegek, allúziók) továbbra is előfordul, a Fagyöngy és a Sajtóértekezlet darabjai jellemzően egyszólamú, kevésbé lírai hangoltságú szabadversek. A Fagyöngy kötet reprezentatív darabja a Nem tanítottak meg című haláltánc, melynek fő kérdése a ’végtelen-véges’ és ’véges-végtelen’ létparadoxonának elviselése, illetve a halál megragadhatatlansága („disce mori: tanulj meghalni”). Egyrészt az ember a végtelen létben önnön végességébe van bezárva. Másrészt az élet nem értelmes célokért folytatott, tervezhető küzdelem („szemünkön hályog az éj szemünkön / hályogkovács virradat nyit napot új napot / mit fogunk látni ő se tudja […] Elalszol s nem tudod mi lesz – […] elalszol s nem tudod fölébredsz-e még / fölébredsz s nem tudod: el mikor alhatsz –”), hanem gigantikus haláltánc, melybe az ember akarata ellenére születik bele („három a tánc, születés, szerelem, halál”), s ittlétének tartalma mindössze annyi, hogy biológiailag reprodukálja önmagát.

Hogy bezártságából, végességéből kiszabaduljon, át kell lépnie a határt. Szilágyi A fogalmazás kaptatóin versben tesz, némiképp felemás módon, egyféle költői kísérletet a határ meghaladására. Korpa Tamás a vers kapcsán nyelvi megelőzöttségről, nyelvileg teremtett univerzumról beszél, amelynek vonatkoztatási pontjai nem lehetségesek az evilágban: „Az égbolt, a kékre fogalmazott ég, / a túlvilággá fogalmazott ég, / vagy egyszerűen csak fénytöréssé, / még egyszerűbben: troposzférává fogalmazott ég / kaptatóin és buktatóin keressük a szavakat, […] S a kékre fogalmazott égen dögkeselyűk köröznek.” Korpa posztmodern olvasata a vers több szakaszára érvényes, viszont a költőt mindegyre kizökkenti a közszolgálat eredendő igénye: „A vidék itt már ismeretlen – névtelen tehát. / Tudod, egy hangsoron múlik az egész: / kimondását terád bízta az ész, / az eszek sokasága […] Hangsor. Szóhalmaz. / De – valamit – hátha – tartalmaz. […] hangsort, melyet sok ember talán meg sem ért”. A Sajtóértekezlet kötet új versei ezért sem a nyelvileg teremtett univerzum, mint inkább a hagyományosabb létbölcseleti líra felé mozdulnak. Az ember élete ideiglenes itt-tartózkodás (Kérvény; Sajtóértekezlet), az én riasztóan önmagába van zárva, vonzza a halál (Halálmadár; Baglyommal). Szilágyi a Határok című versében pontosabb a határfogalmat illetően: a határ az inneni, az evilág és a metafizikai jelentéssel felruházott túlnani metszéspontja. A költő életében verseivel tágíthatja a határt, tökéletesítheti a világot, de csak a legutolsó pillanatban lépi át a küszöböt. A határon túli, a sóvárgott ideál, a bezártságtól való megszabadulás az evilági számára csak a halálban, a halál által lesz megismerhető és megtapasztalható, ezért a határ egzisztenciális értelemben abszurd. A költő azonban – Babitsot megidézve – ekkor sem mond le a világ erkölcsi megújulásának igényéről (Utóhang), jóllehet ez az igény egyre kevésbé valóságos várakozás, mint inkább metafizikai óhaj és remény. Mint az Ünnep című versben – Vörösmartyra alludálva –, amelyben az evilág éjszakája után a túlnani, a „mindig-eljövendő, a sose-lesz” hajnal hozza el a közösség számára a holnapot, az ünnepet.

Cs. Gyímesi Éva óvatosan a transzcendencia kihívását említi e versek kapcsán, azzal a megszorítással, hogy „a transzcendenciának határozott, egyértelműen megnevezhető tartalma nincs: [leginkább] az emberi szabadság kiterjesztésére szólító léttartomány”. Egyed Péter szerint a költő „pályája derekán ráébred arra, hogy ő tulajdonképpen csak a határra kíváncsi, avagy határoltság és határtalanság dialektikus viszonyára, s ettől kezdve ennek az ismeretelméleti felismerésnek a szolgálatába állítja egész költészetét.” Szilágyi Domokos a Búcsú a trópusoktól kötet verseiben az emberi nem tökéletesedésébe vetett hitének keserű csalódását fogalmazta meg. A materialista, racionalista, az örök meg-nem-elégedettség fausti útját nem igazolta vissza a gyakorlati morál, de a kereszténység üdvtanát és transzcendenciáját sem igazolta vissza, és egyik fő világértelmezés sem adott elégséges választ az ember végességére, bezártságára. Szilágyi a hetvenes évek eleji verseiben olyan transzfinit határfogalommal nyit egy közbülső transzcendentális felé – bár rendszert később sem alkotott – , amely életszerűen haladja meg az említett két fő világértelmezést.