Nagy László: Versben bujdosó

A költő halála előtt öt évvel kiadott kötet mindazokat a tematikai, műfaji és poétikai értéket kiteljesíti, amelyeket a szerző az 1956 utáni könyveiben (Deres majális; Himnusz minden időben) alkotott. A nemzeti (Az Országház kapujában, 1946), az egyetemes történelem (A nagy atlanti homályban), a társadalom értelmezése és kritikája (Rossz álom, február 17), a küzdésre hangolt költőszerep (Arcomról minden csillagot), a múltbeli és kortárs művészpéldák heroikus küzdőtársként való elismerése (A föltámadás szomorúsága) egyaránt megjelennek témavilágában. Műfajilag a korábbi pályaszakaszokban kristályosított formák fejlődnek tovább: a folklórintegráló „bartóki” mű (Testvérek fehérben; Szépasszonyok mondókái Gábrielre), a mitologikus karakterű portrévers (Végakarata: tűz; Szindbád), a prózaköltemény (A karácsonyfás ember; Vértanú arabs kanca), a képvers (Seb a cédruson), az (oratorikus) hosszúvers (Ég és föld), illetve az epigrammától az elégiáig más műfajváltozatok. Tematikai szempontból új elem a gyermek- és ifjúkorból kiemelt és egyre gyarapodó emlékezés (A város idézése; Ereklye), az életmű és küldetéstudat átfogó újraértelmezése (Július, nagy láng; Én vacogok már), és fölerősödik a mulandóságérzet (Szöcskék harangon, Anteusz) is. A Tűz és a Himnusz minden időben (1965) korábbi, világalakító lobogása után mind nyomatékosabbak lesznek a vershős mitológiai arculatát gyengítő és elkomorító sorsküzdelem motívumai (Új évszak jön; Krónika-töredék). Az átalakuló vershősben a dalia típusú kultúrhérosz tulajdonságai mellett megképződnek a száműzött, a kivert hérosz, sőt a törékeny ember és a visszhangtalan szavú poéta vonásai is. Ugyanakkor a Seb a cédruson című első ciklus számos alkotása s néhány kötetbeli mű (Föltámadt piros csizma; Párbaj) változatlanul őrzi a bajvívó-heroikus poétai gesztusokat. A fény birtoklása, a szoláris szimbolika, az emberiségérdekű cselekvés és erő meghatározóan jellemzi az Egry József-, a Ferenczy Béni-, a Krúdy-, a Bartók-, a Tamási-portréversek alakját. A Gyümölcsoltó és a Párbaj a létveszélyek gondjaiból is feltámadó embernek a „tisztának a tisztát” megőrző küldetéséről vall. A Hegyi beszéd a prófétai küldetés jegyében hirdeti a „műveld a csodát, ne magyarázd / sehova kacsázik minden út” akaratát.

A kötet egy másik versvonulatában viszont (a Medvezsoltár és a Versben bujdosó ciklusok) a korábbi pályaszakaszok alapműveiben (Rege a tűzről és jácintról; Menyegző) lényegi módon illusztrált heroikus-mitologikus világ hősének helyzete érzékelhetően meginog. A hős bizonytalanná válásában, mitologikus világrendje megrendülésében a költőszerep átértékelődik. Ezt a változást elsősorban a társadalom fokozódó morális és történelmi válsága, értékvesztése és az átalakulást sürgető, a történelemmel opponáló költői eszmények visszhangtalansága idézi elő. A világalakító, a varázslós attitűd helyett a vershős önértelmezésében egyre inkább a tanúságtevés és a pontos társadalom- s önfelmutatás mozzanatai jelennek meg. Az eredendően mítoszhősi szerepű költői Én-nek a világa központjából való kimozdulását az üldözöttség, a vadászottság képletei kísérik (Valakit köröznek; Inkarnáció ezüstben). A Versben bujdosó címadó költemény e pozícióváltást és az örökös zaklatásban megvalósuló értékvédelmet emblematikusan jeleníti meg. A „versben bujdosó haramia” figurája a maga kivertségében is őrzi a dalia típusú kultúrhős vonásait, de korábbi kozmosza centrumából már perifériára szorult, üldözött lesz. Egy másik verscsoportban a mulattató, a báb szerepébe kényszeríteni akart személyiség jelzi a költői lét módosuló helyzetét (Medvezsoltár). E változásokat és fájdalmas összefüggéseit az Egzakt aszály egyetemes létfilozófiai síkon mutatja fel. Egyik legelső tünete e modulációs jelenségsornak a többségében portréverseket tartalmazó Seb a cédruson című első ciklus végére illesztett apa-vers. A Madárijesztő versbeli szituációja a halott apát „dombon lebegve lángban”, madárijesztő figurájában „egy rögeszme bohócaként” láttatja. Az egyszerre bohóccá és áldozattá roncsolódó korábbi fenséges hős és az adott társadalmi létet szcenírozó környezet a cirkuszi motívumjegyek és a zord dráma együttesében formálódik meg. A Farsangi tükör-dal – tükörszerűen visszafelé is olvasható – hét sora a bezáruló kozmoszt, a menekülésképtelenséget, a személyiség kifosztottságának véres-groteszk állapotba jutását illusztrálja.

A Medvezsoltár című „bartóki” költeményben az egész változáskomplexum elementárisan mutatkozik meg. A műben a heroikus-sámáni-bajvívó költő-attitűd nyíltan kerül szembe – s roncsolt állapotában is a fel nem adható eszményeit védve – a kor által rákényszeríteni akart mutatványos szereppel. A medve állkapcsánál is erősebb, „szorító hatalom” egyértelműen a Kádár-idő, amely egy emberségesebb világ helyén parádézó farsang képében akarja magához láncolni és eltorzítani a küldetéses személyiséget. Kétféle világrend kerül így szembe egymással: a teremtésmítosz archaikumán felépülő szabadságé és a farsangi képzetekben jelentkező romlottság ál-világrendje: a gonosz erők által vezérelt cirkuszi kreatúra-világ. Az Artista havazó tartományban prózaversének centrumába szintén cirkuszi produkciót állít: a főhős figurájában már csupán háttérjelekként tűnnek fel az egykori hérosz vonásai: „A dobogón, ahol szamárfüle nőtt már a megváltóknak, most halványan az artista hallgat.” A kötetzáró (1971-ben külön kötetként is kiadott) Ég és föld oratóriumban a héroszt bénító háló kiterjed mindkét – egymással szemben álló – szemléleti pólusra: az Atya és a Fiúk is kölcsönösen cirkuszinak látják egymás világát. Az Atya a „hitvallás cirkuszainak” közegében, a Fiúk „báltermi girlandokat” az égre aggatva folytatnak párbeszédet. A kötetben erőteljesen kibontakozó kettős karakterű (a megőrzött mítoszvonásokat és ennek deformált képét is bemutató) poétika meghatározóan alakítja majd a szerző Jönnek a harangok értem című utolsó könyvének világát.