Csinibaba

Tíz évvel a rendszerváltozás után a közvélemény-kutatások szerint a magyarok többsége a hatvanas és hetvenes éveket ítélte a 20. század legsikeresebb évtizedének. A kilencvenes évek népszerű filmjei is mutatják a közönség igényét a közelmúlt nosztalgikus felidézésére, s erre leginkább az emberarcúnak kikiáltott, a megelőző évtized zárt és állandó fenyegetettséget jelentő rendszeréhez képest lényegesen nyitottabb és szabadabb hatvanas évek bizonyultak alkalmasnak: a Sose halunk meg (Koltai Róbert, 1993), a Szamba (Koltai Róbert, 1995) és a Csinibaba ezt a világot rekonstruálta. A sikereken felbuzdulva hamarosan készültek az ötvenes években játszódó vígjátékok is, mint a 6:3, avagy játszd újra, Tutti (Tímár Péter, 1998) és a Csocsó, avagy éljen május 1-je! (Koltai Róbert, 2001), az ezredfordulót követően pedig tovább bővült a szocializmus játékfilmen megelevenedő évtizedeinek köre, amikor a nyolcvanas évek kerültek az érdeklődés fókuszába, elsősorban fiatal rendezők munkáiban (Buzás Mihály: A kis utazás, 2000; Erdélyi Dániel: Előre, 2002; Török Ferenc: Moszkva tér, 2001; valamint az ezektől egészen eltérő hangvételű, a Kádár-kori életvilágot ridegnek és reménytelennek mutató Fehér tenyér [Hajdu Szabolcs, 2006]).

A nosztalgiamozik közül a legsikeresebb, a Csinibaba sajátos helyet foglal el a Kádár-rendszerre visszatekintő filmek sorában: miközben megidézi a hatvanas éveket, egyúttal kinevetteti a kilencvenes évek nosztalgiamániáját, a múltat kedvünkre átszabó szemléletet. Tímár Péter zsúfolásig megtöltötte filmjét a kádárizmus toposzaival: ismerősek a karakterek, a lakótársakat fegyelmező, ávósból lett tömbbizalmitól a gyári melóson át a jampecig; beazonosíthatók a díszletek és kellékek, a presszótól a miniszoknyán át a táskará­dióig; és visszaköszönnek a jól ismert szófordulatok (smúzolás, fusizás) – mindez kifigurázva, eltúlozva. A film miközben hozzájárul a „legendás” évtized nosztalgikus megalkotásához, idézőjelbe is teszi a múlt valóságtól jócskán elrugaszkodó megjelenítését. Az idézőjel használatát egyértelműsíti az időnként feltűnő és a filmből kinéző kisfiú, aki megmosolyogja a szereplőket, nem érti, miért érzik jól magukat, vagy épp miért nevetnek. S ez a kiskamasz rajtunk, nézőkön is mosolyog: miért jó ez nektek, ez az infantilis viccelődés a Kádár-korszakkal?

A múltidézést kinevető, és magától a kortól is eltávolító, a film egészének groteszk formát adó legfontosabb eljárás a szereplők mozgását és beszédét torzító sajátos technika. Az amatőrfilmesként indult, majd trükkoperatőrként dolgozó Tímár Péter a Balázs Béla Stúdió tagjaként ismerte meg a képmanipulációs technikákat. A kísérletezés korai experimentális munkáira (Mozgóképanalízis, 1977) éppúgy jellemző, mint későbbi, a közönség által is kedvelt rendezéseire. Az Egészséges erotikában (1986) kidolgozott eszközök (a szereplők természetellenes mozgása, a beszéd deformálása) későbbi filmjeiben is visszaköszönnek. Hasonló, mégis kicsit eltérő eljárást próbált ki a Csinibabában is. A jelenet előtt felvette mikrofonnal a dialógot a forgatókönyv szerint, majd ezt a hangot hangszórón keresztül lejátszotta az eredeti sebesség felére lelassítva, a kamera is félsebességgel rögzítette a képet, és erre kellett a színészeknek lelassulva eljátszani a jelenetet. Az eredmény nevetségessé teszi a szereplőket, egyúttal távol tartja a filmet a nosztalgia érzelmességétől.

A film sikeréhez a kor ismert színészei és előadói is jelentősen hozzájárultak. Gálvölgyi János mindvégig komikus a tömbbizalmi szerepében, a L’art pour l’art társulatból és a Besenyő családból ismert Nagy Natália mulattatóan alakítja a csinibabát, Reviczky Gábor ügyesen ripacskodik a nyugati múltjával felvágó álbokszoló szerepében. A Csinibaba filmen is túlmutató sikerét a zenéje hozta meg. Tímár életművét elsősorban a komédiák (Csapd le csacsi!, 1991; Zimmer Feri, 1998) jellemzik, de kísérletező attitűdjét mutatja, hogy a magyar filmben olyan szokatlan műfajokban is kipróbálta magát, mint a pszichothriller (Mielőtt befejezi röptét a denevér, 1989), és nevéhez fűződik a tizennyolc zeneszám klipjét összefűző Moziklip (1987). Volt tehát tapasztalata a műfajban, amikor elkészítette újabb zenés filmjét, amelyben a vékonyka történet helyett a dalok kapnak főszerepet. A film cselekménye, miszerint fiatal fiúk zenekart alapítanak, hogy a Ki mit tud?-on keresztül kijuthassanak a VIT-re (Világifjúsági és diáktalálkozó), a hazai nézőpontból már nyugatnak számító Helsinkibe, lazán tartja össze a filmet, az igazi kötőszövetet a lépten-nyomon megszólaló slágerek alkotják. A korabeli dalok (Kicsit szomorkás a hangulatom, Táskarádió, Csinibaba, Su-su bolondság stb.) Lovasi András (Kispál és a Borz) és Závodi Gábor átdolgozásában szólalnak meg. Nekik is köszönhető, hogy a film nemcsak a kort megélt generáció tagjai, hanem a fiatalabbak körében is rendkívül népszerű lett. Az andalító számoknak a hangszerelés mellett az előadás szituációja és módja is új értelmet ad: a Kicsit szomorkás a hangulatom kezdetű sláger például a gyári környezeteben elveszti szirupos-mázas jellegét, és a melóslétet karikírozza.

A Csinibabában minden és mindenki vidám és szerethető. A Kádár-rendszer és benne a hatvanas évek egyáltalán nem volt olyan kedélyes, mint amilyennek Tímár láttatja, filmje azonban cselesen elégíti ki a múltunkon szórakozni vágyók igényét: a szocializmus árnyoldalát és idillikus képét egyaránt kifigurázza. S mindezt azért teheti, mert a kilencvenes években a társadalom jelentős részének a Kádár-rendszer jelenti azt a jól ismert, közös referenciát, amire közönségfilmet lehet építeni.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala