Ítélet

A kádári „puha diktatúra ” egyik jellegzetessége volt, hogy a hatalom ösztönözte a filmeseket társadalmilag érzékeny kérdések taglalására. Ugyanakkor óvatosan vagy egyáltalán nem volt javallott megközelíteni bizonyos témákat, így az 1956-os forradalom vagy a szovjet megszállás kérdését. A hatvanas–hetvenes évek magyar filmrendezői éppen emiatt választották a történelmi közeget, gyakran az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcot vagy a második világháborút, hogy a múlt tükrében „virágnyelven” beszéljenek a jelen problémáiról. Jancsó Miklós első történelmi parabolája, a Szegénylegények (1966) trendet teremtett, amelyhez számos hazai alkotó csatlakozott saját példázatával (Maár Gyula: Prés, 1971; Kardos Ferenc: Hajdúk, 1975; Sára Sándor: 80 huszár, 1978). Jancsó mellett Kósa Ferencnek sikerült a legegyedibb formát kidolgoznia három történelmi parabolájában (Ítélet, 1970; Nincs idő, 1973; Hószakadás, 1974), amelyekben egy-egy ideológiai konfliktus bontakozik ki a drámai történeteken keresztül. Gelencsér Gábor ezért is különíti el a rendező vívódó hősöket ábrázoló, mitizáló műveit Jancsó hatalmi mechanizmusokat bemutató strukturalista paraboláitól.

Kósa Ferenc egy 1970-ben készült interjúban azt állította, hogy a Dózsa György parasztfelkeléséről szóló Ítélet és rövid időre betiltott első nagyjátékfilmje, a Cannes-ban díjazott Tízezer nap (1965/1967) „egymásból következnek”. A rendező kijelentése több szempontból is helytálló. Egyfelől a Tízezer napot többek közt azért tartották két évig dobozban, mert a hatalomnak nem tetszett, hogy Kósa a film szereplőin keresztül ellenforradalom helyett forradalomnak nevezi ötvenhatot. Ezért logikus lépés volt a rendező és állandó írótársa, Csoóri Sándor részéről, hogy a keserű tapasztalat után indirekt módon, egy késő középkori történetben elemezzék az elnyomó és az ellene lázadó elnyomott viszonyát.

Másfelől Kósa Ferenc Ítélete nemcsak 1956-ot idézte meg, hanem aktualitása is volt: az 1968-as globális forradalmi megmozdulások. Igaz, a forgatókönyv már 1967-ben elkészült, meg is jelent, és a filmben megfogalmazódó ideológiai konfliktusokra reflektálva heves vita bontakozott ki róla a sajtóban. Mégis köthetjük Kósa művét a hatvannyolcas eseményekhez, mert a korábban idézett interjúban a rendező beszámolt arról, hogy Nyugaton már az ~ elkészülte előtt látott utcákon tüntető „divatforradalmárokat”, és a forgatás a „prágai tavasz” vérbe fojtása után zajlott. „Szándékunk az volt, hogy korszerű filmet készítsünk. Véleményünk szerint egy film korszerűségét nem a cselekmény időpontja határozza meg, hanem a szemlélet, amely végül is a művet létrehozza” – nyilatkozta a rendező Zsugán Istvánnak.

A film cselekménye két szálon és idősíkon fut, a parasztfelkelés kibontakozása idején és a felkelés leverését követő megtorlások alatt. Így a néző tulajdonképpen két Dózsa Györgyöt ismer meg: a múltban egy aktív, harcias, olykor sajátjaival is kegyetlenkedő forradalmárt, míg a jelenben egy passzív, már-már pacifista ellenállót, aki az izzó vastrón rémképe ellenére is szilárdan kitart elvei mellett.

Kósa és Csoóri Sándor a múltbeli felkelést káoszként mutatják be. Ezt nyomatékosítja a zsúfolt, dicstelen és erőszakos csatajelenetek mellett Sára Sándor a kétségbeesett tömegeket és arcokat zaklatottan pásztázó kamerája. A szerzők rámutatnak a mindenkori forradalmak paradoxonára: az elnyomó ellen erőszakkal lázadó elnyomott maga is könnyen elnyomóvá válhat. Erre figyelmezteti Dózsát jobbkeze, Lőrinc, az Ítélet alkotói­nak pacifista szócsöve. Kósa Ferenc egy rendszerváltás utáni interjúban elmondta, hogy ő maga ugyan szemtanúja volt az 1956-os eseményeknek, ám békepártiként nem volt hajlandó fegyvert fogni, mert az erőszak minden formáját elítéli. Az 1966–1967 óta zajló tüntetések pedig radikalizálódtak a hatvanas évek végére. Míg a hatvannyolcas mozgalmakat Prágában lánctalpak taposták el, addig Nyugaton a nem csupán reformokat, hanem a kapitalizmus lebontását szorgalmazó szélsőséges csoportok (például a nyugatnémet RAF, az olasz Vörös Brigádok vagy az amerikai Fekete Párducok) terrormerényletekkel és militáns akciókkal maguk vetettek véget a „forró évtizednek”.

Kósa a múltbeli jelenetekben a forradalmi erőszak kritikáját fogalmazza meg, a jelenben azonban a rendező által is propagált makacs, de passzív és pacifista ellenállást mutatja be Dózsa és a hatalmat képviselő bizottság pszichológiai csatájában. Így az Ítélet egyik fő tézise, hogy a nyílt erőszak helyett sokkal többet el lehet érni békés ellenállással és szilárd erkölcsi tartással akár még a lázadó történelmi jelentőségű mártírhalála árán is. „De szellemét a tűz nem égeté meg” – olvashatjuk Petőfi Sándor A nép nevében című Dózsa-versében, amelynek sorait tulajdonképpen Werbőczy, a Dózsát az eszméi megtagadására ösztönző egyik hatalmasság is megérti. Ezért óva inti az ítélőszéket a filmvégi teátrális kivégzéstől, mely rituálén a forradalmár a nép szemében a szabadság szimbólumává válhat, illetve válik is az utolsó nagyjelenetben. Az Ítélet végkifejlete egyértelmű utalás arra, hogy Nagy Imre mint az „emberarcú szocializmus” képviselője éppen azért fog örökké a szabadságra vágyó magyarok kollektív emlékezetében megmaradni, mert Kádár János 1958-ban kivégeztette a forradalom miniszterelnökét.