„Midőn a vér…”

A film címe idézet Erdély Miklós Verzió­jából (1981/1986), s az alkotók több képsort is bevágnak a filmből. Mindez egyfelől tisztelgés részükről a korszakos jelentőségű kísérleti film előtt (ehhez képest bántó figyelmetlenség, hogy a címét két alkalommal – azaz következetesen – helytelenül, többesszámban írják), másrészt saját dokumentumfilmjük kontextusát hivatott megteremteni. A „Midőn a vér…” a zsidók elleni antiszemita vérvádakról szól. Erdély a 19. század végi tiszaeszlári esetet elevenítette fel Eötvös Károly és Krúdy Gyula regénye segítségével. Az ő megfilmesítésében is fontos körülmény volt, hogy az irodalmi művek szerzőivel ellentétben a Verzió már a vészkorszak és a holokauszt ismeretében beszélt a jelenségről. A „Midőn a vér…” itt folytatja a történet elbeszélését, s a vészkorszak és holokauszt utáni vérvádak, zsidók elleni pogromok áldozatainak állít emléket az egykori tanúk riportjai segítségével.

Önmagában is döbbenetes tény, hogy alig néhány hónappal vagy évvel Ausch­witz után a túlélőkre milyen sors várt Ma­gyar­országon. Erről a Kádár-korszakban keveset lehetett tudni (az egyik ügy fontos mozzanata, hogy a nyomozóhatóság munkáját pártszinten leállították, a vizsgálatban résztvevő két rend­őrtisztet pedig eltávolították a testületből); a tragikus események szintén a kádári amnéziapolitika áldozatává váltak. A magyar társadalom érintettsége a zsidók deportálásában, az ezzel kapcsolatos kollektív szintű lelkiismeret-furdalás korábban már egy-egy filmben hangot kaphatott (Fábri Zoltán: Utószezon, 1967; Szabó István: Bizalom, 1980; Jeles András Senkiföldje, 1993), teljes játékfilmet a témának azonban csak jóval a rendszerváltás után szentelt Török Ferenc az 1945 (2017) című munkájában. Dokumentumfilmekben azonban már megfogalmazódott a lakosság bizonyos részének viszonya az elhurcolt zsidók vagyonához (B. Révész László: A látogatás, 1982), illetve a továbbélő antiszemitizmussal kapcsolatos szorongás (Gazdag Gyula: Társasutazás, 1985).

Kőszegi Edit, Surányi András és Simó Sándor riport-dokumentumfilmje két fejezetből áll, két pogrom történetét eleveníti fel (alcíme: Vérvádak a holocaust után). Az első a Kunmadarason, 1946 májusában történt véres eseményeket idézi fel (részben erről szól Závada Pál 2016-ban megjelent Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült, 2018-ban bemutatott színdarab), a másik az 1948-as szegvári esetet, amely lényegében megismételte a tiszaeszlári vérvádat: itt is egy Tiszába fulladt keresztény lány rituális meg­gyil­kolásával gyanúsították meg a zsidókat (ennek az ügynek a kiderítését állította le a már hatalomra került kommunista párt). Az alkotók folyamatos narratívát szerkesztenek a riportokból, azaz mindkét történetet az interjúk kronologikus montázsából ismerjük meg. Ez a módszer kifejezetten feszült dramaturgiai ívet ad az elbeszéléseknek. Néha egy-egy rövid mondatot hallunk egyik vagy másik riportalanytól; csak annyit tehát, amennyi lépésről-lépésre tárja fel a felidézett napok és órák menetét. A módszer ezen a módon is drámaivá stilizálja az eleve drámai történetet.

Az alkotók különféle státusú tanúkat igyekeznek megszólaltatni: üldözötteket, akik gyerekfejjel élték túl a gyilkos indulatot; elkövetőt, aki leülte büntetését, s most már nem emlékszik senkire és semmire, továbbá az egyik elkövető fiát, aki szintén mentegeti a leventeoktató múltja miatt akkortájt felelősségre vont édesapját; a két település mai lakóit, akik közül akad, aki hitelt ad a teljesen abszurd vérvádnak, de van, aki kifejezi szolidaritását a zsidók iránt, és elítéli a pogromot; s végül az ügyek kivizsgálását végző rendőrök is megszólalnak (a kunmadarasi ügyben születtek ítéletek, a szegvárit, mint láttuk, eltussolták). Az elbeszélésekből a pogromok „lélektana” és történelmi háttere egyaránt pontosan kirajzolódik. Hogyan tudta néhány fanatikus, legtöbbször írástudatlan, mélyszegény ember fanatizálni a tömeget; a kommunista politika miképpen hunyt szemet vagy manipulálta az eseményeket? Mindezek azonban a visszaemlékezések leiratából is kiolvashatók volnának. Csakhogy filmet látunk, s ez páratlan módon gazdagítja, erősíti fel, avagy éppenséggel hitelteleníti az elhangzottakat. A „nem emlékező” fölényes mosolya, magabiztossága, félrenézése; a túlélő szenvedélyessége vagy épp ellenkezőleg, rezignáltsága (nem véletlen, hogy előbbi Izraelben él, utóbbi Kunmadarason maradt); a hivatalos szervek képviselőinek körmönfont kívülállása; s végül az olyan, egyébként együttérző elszólások, miszerint ma már (Szegváron) egy zsidó sem él… S a korszak más dokumentumfilmjeiből ismerős szembesítés sem marad el (Gulyás Gyula – Gulyás János: Törvénysértés nélkül, 1988; Almási Tamás: Ítéletlenül, 1991): egykori kihallgatott és kihallgató fog egymással kezet, majd némi zavart beszélgetés után burkolódzik hallgatásba. Beszédes csend.