Úgy érezte, szabadon él

A nyolcvanas évek – kivált az utolsó harmada – kegyelmi időszak a magyar dokumentumfilm történetében. Nemcsak azért, mert végre lehet beszélni olyan kérdésekről, amelyekről korábban nem szabadott, hanem azért is, mert a közönség előtt megnő a dokumentumfilmek presztízse. A szűk körű belső vetítésekhez, esetleg a televízióhoz szokott filmes műnem darabjai egyre-másra bekerülnek a mozikba, és nemegyszer mai ésszel felfoghatatlan – több százezres – nézettséget produkálnak, legyen szó bennük az elhallgatott múltról (Gulyás Gyula – Gulyás János: Én is jártam Isonzónál [1986] és Törvénysértés nélkül [1988]) vagy a jelen tabuiról (Dér András – Hartai László: Szépleányok [1987]; Dobray György: K – Film a prostituáltakról: Rákóczi tér [1988] és K2 – Film a prostituáltakról: Éjszakai lányok [1989]).

A korszak nagy dokusikere a fontos játékfilmjei (Békeidő, 1980; Vörös föld, 1982) mellett korszakos dokumentumfilmek (Nevelésügyi sorozat, 1973) társ­szerzőjeként is ismert Vitézy László munkája. Azt, hogy Vitézy nem hétköznapi témát és nem hétköznapi módon dolgoz fel, már a provokatív cím jelzi: szó szerint idézi meg a filmben egyébiránt többször feltűnő, a rendszer által kevéssé tolerált Beatrice zenekart és egyik örökzöldjét (a Nagyvárosi farkas című szerzemény refrénjét), továbbá idézőjelezi, mintegy feltételes módba helyezi a szabadságot.

A mozikban százhatvanötezres nézettséget elérő Úgy érezte, szabadon él volt az első egész estés magyar film, amely – a vele párhuzamosan készült Rocktérítővel (1988), Xantus János „kísérleti játékfilmjével” együtt – a budapesti anyagos szubkultúrába merült alá; abba a világba, amely a hivatalos szervek megítélése szerint valójában nem is létezett. A nyolcvanas évek második felében a belügy végre megadta magának az engedélyt, hogy beszélhessen a drogproblémáról, és ez nem vicc, még csak nem is irónia: Kacziba Antal rendőr alezredes fogalmaz ekképpen – véletlen elszólással – a film elején. A beismeréshez, miszerint a létező szocializmusban nemhogy csökkentek, hovatovább megszűntek, sokkal inkább megnőttek a társadalmi problémák, jellemzően a korszak kimúlásáig vagy legalábbis a haláltusájáig kellett várni; ám az elvtársak a szembenézést, a viviszekciót is úgy oldották meg, ahogy korábban minden mást: eltussolással, illetve – ami ugyanaz – a feladatok másra hárításával. Beismerték a bűnt, majd vették a kalapjukat, s a konzekvenciák levonásának, a megoldások megtalálásának processzusát az utánuk jövőkre hagyták.

A lecsúszottak és lerongyolódottak a társadalomnak tartanak tükröt; a közhely a maga korában forradalmi deklaráció volt egy olyan világban, ahol a deklasszálódásáért kizárólag az egyént tekintették felelősnek, a társadalmat – hiszen, úgymond, minden társadalmak legigazságosabbika volt – nem. A létező szocializmus sok bűne közül az egyik legnagyobb az állami szinten űzött áldozathibáztatás volt, amelynek kárvallottjai közé az anyagosok, a drogfogyasztók is tartoztak.

A drogaddikció – mint minden más szenvedélybetegség – oka csak részben az egyén belső inkoherenciája, a személyes mentálhigiéniai adottságok mellett (azoktól persze nem függetlenül) a függőséget az életkörülmények szerencsétlen alakulása is kiválthatja. Vitézy filmje utóbbi relá­cióra koncentrál, igaz, elvétve a drogfogyasztás lelki eredői is terítékre kerülnek benne. Rokonszenves, tiszta arcú, jól szituált fiatalember (felső középosztálybeli lehet) beszél szerelméről a drog iránt, amelyben még sosem csalódott, hiszen – szemben minden mással az életben – százszázalékosan előre tervezhető és fix boldogságot nyújt. A film hőse azonban nem ez a fiú, hanem a szintén huszonéves Cs. Attila, a „nemkívánt ember” (ő nevezi így magát), aki nevelőintézetben lett gyerek, aztán parkban, barlangban és az utcán lett belőle felnőtt. Aki vénába küldi a töményszeszt, de üti magát gyógyszerrel is. Aki szenvtelenül öncsonkít, és faarccal bulvárfilozofál: Hitler és az amerikai hippik iránt rajong, a „Rice” líráját és a szocializmus hitelveit elemzi. Cs. Attila sorsa – ez a filmben ki is mondatik – a sűrítménye mindannak, ami rossz a rendszerben; a gondviselés furorjának, a körülmények rosszindulatának szülötte-bábja ő, két lábon járó – pontosabban bicegő, hiszen a lábát gyógyíthatatlanná zúzta – cáfolata a szocializmus hazug igazságosdijának.

A forma eklektikus: koncertfelvételek, egy Fradi-meccs exteriőrjei és a direct cinemát idéző utcaképek mellett egy oknyomozó riport kontúrjai is felsejlenek a háttérben, miközben a „beszélőfejes” műfaj a domináns. Református lelkész, katolikus pap, kriminológus, pszichiáter, rendőr, szociológus ül le a kamera elé – a politikusok kimaradnak –, és állítja fel a diagnózist a hazai droghelyzetről, keresi a gyógymódot. A probléma hatalmas és kibeszéletlen, talán ezért téved le rendre a főirányról a rendező, és a vargabetűket megsínyli a szerkezet: a sok kicsi téma nehezen áll össze egyetlen egésszé. A film mélyfúrást ígér az anyagosok világába, miközben helyzetjelentés kíván lenni a magyar ifjúságról a nyolcvanas években, de itt-ott a lakáskérdés és a szegénység-elszegényedés kérdéscsoportja is előkerül. A sok probléma között lassan elveszik, megfakul az, amelyikről a film szól(na). Más kérdés, hogy ezt akár indirekt rendszerkritikának is tekinthetjük. A rendszerváltozás előtt álló országban annyira sok a téma, hogy lehetetlen nem elbotlani bennük.