Márton László: Testvériség

Márton László történelmi témájú művei közül kiemelkedik a Testvériség regényciklus, amely a török hódoltság idejét a barokk kulturális emlékezetével összekapcsolva teszi prózafikció tárgyává. A mű megalkotásához Waltherr Imre Az ál-Károlyi írása adta az alapötletet, az író előzetesen terjedelmi okokból döntött az egységesnek tervezett korpusz felosztása mellett. A trilógia egyes darabjai a történet három epizódját dolgozzák fel: a főszereplő Károlyi Sándor Bécsben találkozik elhunytnak hitt testvérével, a második részben hazaviszi Nagykárolyba, míg az utolsó részben beperli névbitorlás miatt.

A történelmi regénynek az ezredforduló táján végbemenő visszatérését Háy János Dzsigerdilen. A szív gyönyörűségei, Márton Jacob Wunschwitz igaz története, Darvasi László A könnymutatványosok legendája és Láng Zsolt Bestiarium Transilvaniae (Az ég madarai I. később A tűz és a víz madarai II-III.) közel egy időben megjelenő munkái jelezték. Az egyaránt a 17. század emlékezetét felidéző regények új felismerése, hogy a múlt epikai cselekményesítése csak olyan poétikai-retorikai-imaginatív eljárások narratív konstrukciójaként gondolható el, amely saját irodalmi megformáltságát önreflexív formában beépíti az elbeszélői diskurzusba. Márton programszerűen is felvázolta a történelmi regény megújítását, és Háy, illetve Darvasi említett írásait a hagyomány radikális „újraszerelésének” mintapéldáiként elemezte. A kitaposott zsákutca című esszéjében az ideológiai ballasztok miatt kiüresedett 19. századi anekdotikus próza zsákutcájából a barokk irodalom felidézésével, a történelmi, elbeszélői és nyelvi tradíció töréseire rámutatva, azok újjáalapításában vélte megtalálni a kiutat. A nemzeti identitásképzést szolgáló történelmi regény kritikája Márton regénytriászában végül egy 130 évvel korábban meg nem írt műre történő gyakori utalásokban, valamint egy barokk románctörténet beemelésével kapott helyet.

Márton invenciózus epikai alkotása egy posztmodern műfaj, a historiografikus metafikció jegyeit viseli magán. A Testvériség metafikcionális struktúrája egy történelmi és egy irodalmi textuális sík egymásbajátszásából épül fel, miközben összetett elbeszélői stratégiája dekonstruálja azok fikcionális jellegét. A történeti fikció szintjét a Károlyi Sándor főispán 1697 ősze és 1699 tavasza közt játszódó családhistóriája képezi, amelyben a szereplők (Kollonich bíboros, Barkóczy Krisztina) saját történettel és történelmi identitással bíró személyiségekként lépnek fel. A historikus alaptörténetben a zentai csatában eltűnt testvérbáty, Károlyi István előkerülése idéz elő konfliktust, miután nem igazolható személyazonossága megkérdőjelezi a történeti narratíva érvényességét szavatoló emlékezet hitelességét. A regényben az irodalmi fikció szintjét egy „folyamatosan íródó” szöveg jelenti, amely Ibrahim pasa két gyermeke, Kártigám (Krisztina) és Ahmed (Lipót) hányatott sorsáról szól. Ez az írásmű a német Menander A hasonlíthatatlan szépségű török nő életének és szerelmének csodálatos története (1723) barokk románcát lefordító és átdolgozó, az első magyar regényként számon tartott Mészáros Ignác Kártigám (1772) című alkotása. A Testvériség irodalmi narratívájában a szereplők önazonossága bizonytalan, nevük és személyük tekintetében folyamatosan felcserélődnek egymással. A török gyermekeknek nincs saját történetük, némaságuknál fogva pedig saját szavuk sem, a vágy jelölőiként mozgó figuráik ugyanakkor mégis állandó csáberőt gyakorolnak a történeti szál szereplőire.

Az irodalmi szcéna fikcionalitását a képzelet mágikus erejét felhasználó performativitás jellemzi, ennek képezi ellenpontját a történetiség tradíció-elvű emlékezete. Márton regényében a történelem fikcionálása a valós, az irodalomé a kitalált illúzióját teremti meg, folyamatos áthatásuk, interakciójuk azonban minduntalan kitakarja és leleplezi fiktív minőségüket. A két imaginárius szintet a regény alapkérdése, a testvériség is összekapcsolja: a vér szerinti családtag (Károlyi Sándor, Kártigám) testvéréről kiderül, hogy vagy mostohagyermek (Károlyi István az apa félrelépéséből született, s Nagy Gecinek hívják), vagy, mint Ahmed esetében, talált gyermek, aki Naláczy erdélyi nemes fiaként került a török családba. A regénytrilógia prózapoétikájában a fikcionális önfeltárás és önleleplezés legfőképpen az elbeszélői funkció kidolgozásában érhető tetten. Márton szövegének narrátora hangsúlyozza önkényes történetalakító szerepét, jelenlétét a teljes auktoriális kontroll jellemzi. Az 1990-es évekből megszólaló nézőpontját az időbeli distancia állandó érzékeltetése jellemzi, melyet többek közt a gyakori anakronizmusok használata révén ér el. A komplex elbeszéléstechnika mellett a sokrétű kifejezésmódot megszólaltató belső formai gazdagság teszi a Testvériséget a magyar posztmodern irodalom egyik legsikerültebb epikai műalkotásává.

A teljes Testvériség I-III. regénytrilógia:
I. Kényszerű szabadulás. Pécs, Jelenkor, 2001, 196 p.
II. A mennyország három csepp vére. Pécs, Jelenkor, 2002, 276 p.
III. A követjárás nehézségei. Pécs, Jelenkor, 2003, 281 p.