súgó szűrés
keresés

Shine – Ragyogás

Rendező
Tóth János
Bemutató
1982
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
36 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Tóth János (1930–2019) különleges művésze volt a magyar filmnek. 1954-ben operatőrként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A korai rövidfilmek fényképezése után, 1959-től elkezdett egész estés filmekben dolgozni, miközben továbbra is megmaradt a rövidforma mellett (sőt, Foky Ottónak még animációs filmeket is forgatott, köztük az 1975-ös Babfilmet). Egyéni látásmódját ezekben a főképp a Balázs Béla Stúdió kísérleti műhelyében készült alkotásokban tudta érvényesíteni. Olyan rendezőkkel alakult ki több filmet eredményező munkakapcsolata, mint a fiatalon elhunyt Novák Márk (Csendélet, 1962; Kedd, 1963) és Huszárik Zoltán (Elégia, 1965; Capriccio, 1969; Amerigo Tot, 1969). Az Elégia korszakos jelentőségű mű, amelyben Tóth János operatőri jelenléte jóval túlnő a hagyományos szerepkörön, s a rendezővel egyenrangú alkotótárssá válik – ezt bizonyítják a másoknak forgatott filmek is. Huszárikkal közös tervüket, a Szindbádot (1971) nem forgathatták le együtt; az egész estés játékfilmek terén operatőrként végül Makk Károly oldalán tudta megvalósítani szerzői elképzeléseit, elsősorban az ugyancsak korszakos jelentőségű Szerelemben (1970), valamint a Macskajátékban (1974), amelynek társforgatókönyvírója is volt. E filmek is arról tanúskodnak, hogy Tóth János igazi világa nem a történetmondás, hanem a képek zenei-költői kapcsolatából kialakított rövidfilmes etűdforma. Rendezőként e mellett kötelezte el magát: a hetvenes évektől féltucat önálló filmet forgatott, s ezekben a rendezés és fényképezés mellett a vágói feladatot is ellátta. Etűdjeiből 1983-ban Örök mozi címen egész estés válogatást állított össze (ebbe saját munkái mellett egyedüli kivételként a Novák Márk rendezte Csendélet is helyet kapott).

Az első önálló mű, az Aréna (1970) a modernkori stadionok kapcsán gondolkodik el a tömegember világáról, a második (Poézis, 1972) egy fafaragó művészt mutat be alkotásain keresztül. Ezt követően indul el az úgynevezett mozisetűdök sorozata két „tanulmánnyal” (Study, 1974; Study No II., 1975), majd a Moziképpel (1976), s végül a nagyobb lélegzetű, több mint félórás, a korábbi etűdök motívumait magába építő, tovább fejlesztő és beteljesítő Shine – Ragyogással.

A mozis etűdök az alkotó vonzalmáról tanúskodnak az ősfilm iránt, amikor még a történetmondás, illetve a pénz nem „rontotta el” a film tiszta, költői, ártatlan vizualitását. A vonzalom eredetvidéke Tóth János gyerekkora: szülővárosában, Tolnában ugyanis a helyi mozi mindenes gépészeként került kapcsolatba a filmmel. Innen ered a film anyaga, technikája iránti kötődése is: egész életében gyűjtötte a régi gépeket és tekercseket, aktív pályafutása utolsó szakaszában pedig magyar némafilmek rekreációjával foglalatoskodott (Pásztory M. Miklós: A falu rossza, 1915; Balogh Béla: Az obsitos, 1917). A Shine – Ragyogás tisztelgés a mozi technikája és a film mítosza előtt.

Az alkotó egymást követő szekvenciákba szervezi gondolatait; ezek között ismétlődő motívumok és hasonló képi eljárások teremtik meg az összefüggést. Az első egység a film technikai alapjáról, „szentháromságáról” szól: a fényről, a lencséről és a vászonról. Ezt a mozi feltalálásának technikai előzményei, majd a találmány legelső produkciói követik a laterna magicától és a gyertyaláng fordított állású képétől a kaleidoszkópon és a perforációba kapaszkodó, a filmszalag szakaszos futását biztosító máltai kereszten át Muybridge híres lovas kísérletéig, a kukucskáló nickelodeonig, az álló képek pörgetésével létrehozott mozgóképhatás szemléltetéséig, s végül egy ősfilmrészletig. A következő hosszabb egységben a filmkészítés kulisszáiba pillanthatunk bele: a rendező – jókora iróniával színezett – mitikus alakját látjuk, amint utasításait kiabálja egy hatalmas hangtölcsérbe. Majd megelevenednek a némafilm klasszikus zsánereit idéző jelenetek: gengszterfilmes lövöldözés, melodrámai szenvedélyű tánc- és csókjelenetek peregnek a vásznon. (A rendezőt és a színészeket korabeli sztárok alakítják, Tordai Teri, Psota Irén, illetve Benkő Gyula, Darvas Iván és Latinovits Zoltán; a narrátor pedig Kálmán György.) Latinovits afféle közbeékelt mottóként William Blake Az ártatlanság jövendölései (Auguries of Innocence) című versének első négy sorát is elmondja eredetiben, majd kétféle fordításban. Tornai Józsefé így hangzik:

Láss világnak egy homokszemet,
És mennyországnak egy rózsát,
Tarts a tenyeredben végtelent
És öröklétnek egy órát

Az etűd utolsó egységében még egyet lépünk előre a film történetében a korabeli jelenig, amikor – ugyancsak ironikus módon – Federico Fellini alakját idézik meg az immár nagyon is kortárs környezetben fellépő bűvészek (a koszlott háttérben egy lakótelep házai magasodnak), köztük egy törpe meg egy „óriásnő”, aki búcsút int a Mesternek („Csaó, Federico!”), s ezzel a mozi mítoszának is, miközben a 8 és ½ (8 ½, 1963) ismert zenéjét halljuk.

Shine – Ragyogásban nemcsak a felidézett motívumok mitikusak, hanem a felidézés módja is mitizáló, jobban mondva varázslatos. Tóth János valóban varázsol a képpel: a legkülönfélébb eljárásokkal, nagylátószögű optikákkal, szűrőkkel, gyorsítással és lassítással, világítási effektusokkal és mindenekelőtt az egész filmen végigvonuló egymásra fényképezéssel alakítja át, teszi költőivé, avatja látomássá az eredendően realista filmképet. Az átalakítás egyúttal azt is jelzi, mivé nem vált a film, mi nem lett belőle. Mi az, amit Tóth János – legalább e bő félóra erejéig – megmutat a mozi csodás képességéből. Egy következő, de már meg nem valósult filmtervének címével szólva: a Veszendő varázs.

Irodalom

Csala Károly, Tóth János mozija. Interjú két részben, Filmvilág, 2. sz., 1983, 5–9.

Mátyás Győző, Tóth János egyszemélyes művészete, Filmkultúra, 5. sz., 1981, 50–58.

Zalán Vince, „Éjlakó lelkeknek a fény”. Örök mozi,Filmvilág, 2. sz., 1983, 2–4.