A megfagyott gyermek

Az 1920-as évek a magyar filmtörténet legszomorúbb periódusa. Az évtized prológusát pedig a teljes magyar filmtörténet egyik legszomorúbb filmje jelenti, a címével is megrázó A megfagyott gyermek. Balogh Béla egy évvel korábbi munkáját (A tizennegyedik, 1920) még a tízes évek konjunktúrájának lendülete éltette, aztán a Hegyek alján (1920) már más regiszteren szólalt meg, a A megfagyott gyermek pedig egy végletesen-végzetesen megfáradt, beteg kor szülötte. A film a főhős, a tízévesforma Lackó folyamatos lejtmenetének története. Balogh Bélát Eötvös József azonos című, 1833-ban kelt, nevezetes balladája ihlette meg az édesanyja sírján télvíz idején lepihenő kisfiúról, de a vers inkább csak az apropóját adta a filmnek. Míg Eötvös műve állóképszerű, addig Baloghé cselekményes: azt beszéli el, milyen események előzték meg az édesanya halálát, miként semmizte ki a sors a szerencsétlen gyermeket.

A történet a béke és nyugalom szigetén, egy kis falucskában kezdődik: az „ártatlanság terében”, ahonnan számos melodráma vagy melodrámai hangütésű film indul (Kertész Mihály: A tolonc, 1915). Itt él Kovácsné kisfiával, Lackóval kettesben, férj (illetve apa) nélkül ugyan, mégis biztonságban. A szomszéd ugyanis a jóravaló Barabás Ferenc, aki Kovácsnéhoz hasonlóan egyedül neveli gyermekét, a Lackónál alig idősebb Terikét. A két kisgyerek viszonya szívélyes, már-már testvéri, kapcsolatuk azonban megtörik, amikor Barabás a jobb élet reményében kislányával a több órányi járásra lévő fővárosba költözik. Bár az elszakadás hosszú távúnak tetszik, nem sokra rá Kovácsné is Pestre költözik, Barabásék mellé, egy külvárosi nyomortanyára, miután Nagy István zsírosgazda elveszi tőle a megélhetését biztosító tehenét. Barabás idővel továbbmegy, egyenesen Amerikába, ahol hamar megtalálja boldogulását, és az időlegesen Kovácsné gondjaira bízott kislányáért küld. Kovácsné Barabás nélkül, Lacika Terike nélkül marad hát, majd a kisfiúnak az édesanyját is el kell vesztenie, sőt az immáron egyedüli támaszát jelentő vak kintornást, Vince bácsit is elragadja mellőle a halál.

Balogh riasztó víziója több forrásból táplálkozik. Az egyik a melodrámai műfaji keret részleges átalakítása. Itt ugyanis nemcsak a város romlott, mint a korabeli melodrámákban gyakran, hanem a Nagy Istvánok uralta falu is: voltaképp az egész világ. A melodrámában a hős azért kerül veszélybe, mert – jóllehet a becsvágyon vagy a kíváncsiságon túlmenően nincs rá különösebb oka – elhagyja a falu, a természetközeliség biztonságát, és beveti magát a farkastörvények uralta városba. Balogh filmjében ezzel szemben a hős szerencsétlen helyzete provokálja ki a költözést: Kovácsné és Lackó jól meglennének falun, ha nem veszítenék el a tehenüket. A megfagyott gyermek nyomorúságos világképének másik forrása, hogy a címszereplőt és édesanyját egyértelműen a körülmények áldozataként tünteti fel. Valahogy a megfoghatatlan eredetű és kicselezhetetlen fátum a pechszériájuk fő felelőse, nem pedig a hibás döntéseik és rossz választásaik, és miután az őket a halálba vezető okok rajtuk kívül állnak, nem is igen tudnak mit tenni ellenük.

Balogh Béla számosat megidéz a vesztett világháború és az elbukott forradalmak után szinte életképtelenné csonkolt országot fenyegető veszedelmekből. Nyomor, munkanélküliség, kivándorlás, megroppant családi kapcsolatok, a társadalmi szolidaritás hiánya, a morál amortizálódása – a hősök ­traumatizálása oly mérvű, hogy néha hajszálra kerül a film attól, hogy komolyan vehető maradjon. Mindez a műfaji ambíciókkal is magyarázható, mindazonáltal a melodrámai túlzásdramaturgiának is vannak határai; A megfagyott gyermekben ezeket a határokat gyakran ostromolja a rendező (például abban a jelenetben, amelyben Vince bácsi szívrohamot kap az utca közepén, és ráadásként egy autó is keresztülhajt rajta). Néha csak a színészeken múlik az egyensúly: hogy a túlzások ne vigyék nevetségességbe a filmet. Terike szerepében a későbbi neves írónő, Szepes Mária (Balogh Béla nevelt lánya), Lacikaként pedig a Garas Márton Három hétjében (1917) megismert Szécsi Ferkó látható: kivételes színészi teljesítményükre is szükség van ahhoz, hogy a jelenetek visszatérüljenek a giccs szakadékának széléről.

Az elbeszélés jó ritmusú, ökonomikus, a film kivitelezése meglepetéseket is szép számmal tartogat. Több jelenet – falusi, budapesti vegyesen – eredeti helyszíneken, a külsők szabad téren készültek. Néha a totálok monotóniáját szűkebb plánok oldják (amikor Barabás bejelenti, hogy az Államokba költözik, a közelijéből Kovácsné arcára svenkel a kamera), máskor trükkök színesítik a filmet (többszörös expozíció a sírnál, stoptrükk a mennyországban a terített asztallal). Izgalmas továbbá a történet szubjektivizálásának kísérlete: az álomjelenetekkel a játékidő közepe táján vagy Lackó víziójának bemutatásakor a zárlatban, hat percben. Fantasyket idéző képsor ez, azok happy endje nélkül. Balogh Béla még azt az örömet sem adja meg a nézőnek, hogy a hamis boldogság képeivel (a fantáziavilágéval) távozzon a moziból. Az utolsó képen Lacika látható a hóesésben, édesanyja sírján jobblétre szenderülve.

Megrázó kép, amely nemcsak a nézőket, a rendezőt sem hagyta nyugodni. Balogh Béla a történetet másfél évtizeddel később ismét, immár hangosfilmen is feldolgozta (Tomi, a megfagyott gyermek, 1936).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala