A nagyrozsdási eset

Az 1956-os forradalom utáni kádári megtorlás és restauráció alapvetően hat az évtized végének magyar filmjére. Szűkül az alkotók mozgástere, erősödik a külső és a belső cenzúra. Utóbbit mindenekelőtt a szinkron idejű filmek mennyiségének csökkenése és a múltban játszódók számának megnövekedése jelzi: az alkotók mintha menekülnének a jelen vizsgálatától.

A legszigorúbb büntetés, amely egy filmet érhet, a betiltás, és a forradalmat követően számos mű jut erre a sorsra. A teljes magyar filmtörténetben egyedülálló az 1956–1957-es év tiltás-sorozata: vannak filmek, amelyek eljutnak ugyan a bemutatóig, de néhány hét után leveszik a műsorról (Máriássy Félix: Külvárosi legenda, 1957), mások viszont évekre, évtizedekre dobozba kerülnek. Az Eltüsszentett birodalom (Banovich Tamás, 1956) 1990-ig, a Keserű igazság (Várkonyi Zoltán, 1956) 1986-ig, A nagyrozsdási eset pedig 1984-ig nem vetíthető, illetve évekre dobozba zárnak két másik filmet is (Fábri Zoltán: Bolond április, 1957; Apáthi Imre: Játék a szerelemmel, 1957), mert a főszerepet a forradalomban „kompromittálódott” Mensáros László játssza bennük. Az új hatalom – mint a diktatúrákban lenni szokott – kivételesen érzékeny a humorra, illetve a humort társadalomkritikus művekben kamatoztató szatírákra, ennek a kárvallottja az Eltüsszentett birodalom és A nagyrozsdási eset is. Pedig ezek a filmek – kivált utóbbi –, ha kényes témákat érintenek is, mai szemmel nézve nem tűnnek annyira szókimondónak vagy kritikusnak. Éppen ezért Kalmár László vélhetően álmában sem gondolta, hogy A nagyrozsdási eset a betiltásig juthat. Kalmár a negyvenes évek egyik legkiválóbb és legtöbbet foglalkoztatott, 1939 és 1944 között másfél tucat filmet jegyző rendezője volt, egyaránt mestere a vígjátéknak (Sziámi macska, 1943), a tragikus románcnak (Halálos tavasz, 1939), a melodrámának (Dankó Pista, 1940; Fekete hajnal, 1943). Szakértelmére az új politikai rendszernek is szüksége volt, ezért nem diszkriminálta őt, és 1951-ben lehetőséget kínált számára, hogy leforgassa a nagy sikerű Dérynét, a következő évben pedig Kossuth-díjat adományozott neki. Ezután egy kisebb szuperprodukció, az ötmillió nézőt produkáló operettfilm, a Gábor diák (1955) következett Kalmár pályáján, amely után joggal vélhette úgy, hogy akár érzékenyebb témákhoz is hozzányúlhat.

A nagyrozsdási eset cselekménye 1952-ben játszódik. Barka Sándor (Páger Antal) borellenőr Nagyrozsdásra érkezik, ahol miniszternek, ráadásul a fürdő renitens ­masszőrje barátjának hiszik. Ezután Barka a közeli Kisrozsdásra távozik, egy felbolydult Nagyrozsdást hagyva maga mögött. A fürdő üzemeltetői mindenben igyekeznek a masszőr kedvére tenni, aki ebben a helyzetben elérkezettnek látja az időt arra, hogy teljesítse menyasszonya régi vágyát, miszerint a nők is használhassák a fürdőt. A korrupt és arrogáns antagonisták mintegy önmaguktól – az állítólagos miniszter tevékeny részvétele nélkül – lelepleződnek, a béke helyreáll.

Kalmár László munkája egyrészt a hetvenes évekbeli magyar szatírák előképe, másrészt a Horthy-korszak vígjátékainak örököse. Utóbbiakhoz annyira kötődik, hogy egy konkrét mintája is akad, Bánky Viktortól A miniszter barátja (1939), amelyben a véletlenek együttállása folytán az állástalan vegyészmérnököt a nagyhatalmú miniszter jobbkezének hiszik, mire megnyílik az érvényesülés lehetősége előtte. Nemcsak Kalmár személye és a megidézett műfaj, de Páger Antal feltűnése is az 1945 előtti filmkultúra emlékét hívja elő. A nagyrozsdási eset különlegessége Páger visszatérése a magyar filmbe. A Horthy-korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze évtizedes emigrációja (ausztriai, franciaországi, argentínai távolléte) után tűnik fel ismét hazai mozifilmben, és finom ön­reflexív geg Kalmár részéről, hogy olyan karaktert alakít, aki hosszú idő után fantomként tér haza a szülőföldjére, ahol senki nem ismeri fel őt. A film reflexív jellegét elmélyíti, hogy A miniszter barátjában szintén Páger alakítja az akarata ellenére hamis identitást felvevő figurát.

A nagyrozsdási eset ugyan érzékeny témákat is érint – terítékre kerül sajtócenzúra, nepotizmus, korrupció –, a film kritikai jellege azonban nem ezek megmutatásában áll. Még csak nem is a hatalom birtokosainak rajzában (a tanács­elnök figurája kifejezetten rokonszenves, és csupán a fürdő maszekoló – saját zsebükre dolgozó – vezetői igazán visszataszítóak), sokkal inkább a cselekmény jelentésében. Végeredményben a történetnek legalább két tanulsága van. Az egyik, hogy az igazságot lehetetlen elrejteni, az mindenképpen felszínre jut (ezt az üzenetet magára nézve igen kellemetlennek találhatta a forradalmat frissiben leverő kádárista garnitúra), a másik, hogy az igazság mintegy magától, azaz a hatalmasok közbenjárása nélkül is kiderülhet (hatalmasokra ekképpen tehát nincs is szükség).

Bármennyire markánsak ezek a tézisek, A nagyrozsdási eset kritikai éle napjainkra tompult. A hatalom működésének irracionalitását mai szemmel nézve inkább tükrözi az, ahogyan a filmet kezelték, semmint az, ami a filmben benne van. A nagyrozsdási eset huszonhét évre került dobozba, pedig korántsem olyan „gyilkos” szatíra, mint amennyire azt a betiltás ténye sugallja. Sőt: a kádári rezsim akár a saját népszerűsítésére is felhasználhatta volna, hangsúlyozva, hogy a bemutatott események az immáron meghaladott múlthoz (a Rákosi-rendszerhez) tartoznak. Nem éltek ezzel a lehetőséggel. A nagyrozsdási eset így A tanú (1969/1979) előképeként értelmezhető, hiszen Bacsó Péter szatírája is szemlélhető a kádárizmus legitimálásaként – mégis tíz évre betiltották a kádárizmusban.