Csillagosok, katonák

A hatvanas évek magyar filmrendezői következetesen a közelmúlt addig feldolgozatlan történelmi eseményeivel (például az ötvenes évek erőszakos kollektivizálása vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc) foglalkoztak. Herskó János (Párbeszéd, 1963), Fábri Zoltán (Húsz óra, 1965) vagy Kósa Ferenc (Tízezer nap, 1965/1967) rea­lista filmjeitől élesen különböztek Jancsó Miklós történelmi parabolái, amelyek a közelmúlttól a jelenig vezető történelmi folyamatok bemutatása helyett egy-egy történelmi korszakon keresztül fogalmaztak meg kritikát a jelennel kapcsolatban; egyéni drámák helyett az elnyomó hatalom és a politikai ideológiák által manipulált csoportok interak­cióit ábrázolták speciális hosszúbeállításos filmformában.

„A Szegénylegények [1966] direkten arról szól, mi történt 1867 után, de ebben a filmemben is – mint a többiben – azt akartuk megmutatni, mi van a Kádár-kori Magyarországon” – nyilatkozta a rendező már a rendszerváltás után. Persze Jancsó a hatvanas években még nem mondhatta ki, hogy a Szegénylegények után ismét arról kíván filmet készíteni, hogyan működik a diktatúra, illetve az orosz polgárháború (1918–1922) vöröskatonáit nem győzedelmes hősökként, hanem a mindenkori elnyomó rezsimmel folytatott harcban elbukó forradalmárok szimbólumaiként fogja ábrázolni. A Jancsó Miklós–Hernádi Gyula páros minden korábbinál veszélyesebb terepre lépett a Csillagosok, katonákkal, hiszen az orosz polgárháború a Szovjetunió „eredetmítoszának” legfontosabb eseménye. Már a második világháború végnapjaiban játszódó, a jellegzetes jancsói filmformát megteremtő Így jöttem (1965) is kivívta a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok vezetőinek haragját, mivel ebben a szovjet katonák nem egyértelmű felszabadítókként jelennek meg, és az egyik jelenetben Jancsó leleplezi a felszabadítás ideológiáját terjesztő propagandagépezetet is. A Csillagosok, katonákkal Jancsó ezt a „bűnét” tehette volna jóvá, ám a végeredmény nem nyerte el az orosz partner, a Moszfilm vezetőinek tetszését. A Moszkvában rendezett díszbemutatón az alkotók nem is vehettek részt (csupán a fogadáson lehettek jelen), így utólag tudták meg, hogy a szovjet politikusok és katonatisztek a Csillagosok, katonák jelentősen megrövidített verzióját láthatták.

Alekszandr Trosin filmkritikus beszámolója szerint a szovjeteknek nem is az volt a problémája Jancsó parabolájával, hogy a film végén a fehérek ellen harcoló vörösek hősiesen elbuknak, hanem azzal, ahogyan a vörös brigád vezetői viselkednek, illetve a fehér elnyomó hatalom működik. Miként a Szegénylegényekben, úgy a Csillagosok, katonákban is a hatalmasságok által megalkotott ideológiákért harcoló, azért életüket áldozó katonák az igazi hősök, nem az ideológiát képviselő vezetők. Kovács András Bálint szerint az embereket tárgyiasító, manipuláló hatalom mindenhatósága – legyen szó vörösekről vagy fehérekről – szorongást kelt, a mindent átszövő ideológiai rendszer számon kérhetetlen, s így megdönthetetlen. Somló Tamás operatőr belső vágásaival, vagyis folyamatosan pásztázó, variózó kameramozgásaival úgy osztja fel a teret, hogy se a cselekmény szereplői, se a nézők ne sejtsék, mikor tör elő az egyszerre festői és kiismerhetetlen tájból a „rendszerváltást” hozó sereg. Továbbá a Csillagosok, katonákban feltűnik egy táncjelenet, ami már előrevetíti a hetvenes évek Jancsó-filmjeinek (Égi bárány, 1971; Még kér a nép, 1972; Szerelmem, Elektra, 1974) markáns szimbolizmusát. Ebben a rendező az általában szabadságot és vidámságot jelképező zenét és táncot a fehér terror, azaz a zsarnokság szimbólumaként alkalmazza. Akár a többi tömegjelenet mozgásai, a fehérek által foglyul ejtett szereplők tánca is hangsúlyozottan parancsra történik, és az öncélú, az elnyomást demonstráló hatalmi játszmák része.

A cselekmény tartalmaz formai és tartalmi szempontból is hasonló jeleneteket. A film elején a Madaras József által alakított vörös csapatvezetőt úgy lepi meg, majd fegyverzi le a fehér tiszt, hogy a néző először csak az ijedt, fegyvereit eldobó katonát láthatja, a tiszt csak később lép be a képbe. A film utolsó harmadában a folyó melletti kórházat terrorizáló fehér csapatot meglepik a vörösek, amely ugyanúgy szorongáskeltő jelenet, mint a fehérek támadása a film elején, hiszen a fehér tisztet lelövő vörös csapatvezető is „láthatatlan”, szinte a semmiből tűnik elő, akárcsak a Madaras karakterét lefegyverző fehér tiszt. A cselekmény első harmadában a Nyikita Mihalkov alakította fehér kozák szexuálisan zaklatja az egyik parasztlányt – a film végén a vörösek vezére csókolja meg erőszakkal a kórház egyik ápolónőjét. A polgárháborúban szemben álló felek tehát mintegy megfeleltethetők egymásnak, s a film igazi hősei nem a civileket terrorizáló orosz katonák, hanem a tulajdonképpen kívülálló, a bolsevik ideológiában még naivan hívő internacionalista magyarok. Az egyik beszédes jelenetben a Juhász Jácint által megformált magyar katona a fehér tiszt parancsára szemtelenül elénekel egy dalt: „Megizentem a fehér gárdistáknak, / Hagyjanak békét a szép szovjet országnak. / De a gárda nem hallgat a jó szóra, / Puskagolyó lesz a búcsúztatója!” Valószínűleg a Csillagosok, katonákat megrövidítő Moszfilm képviselői is értették, hogy ez a dal nem annyira az 1918-as Oroszországra, hanem a hatvanas években is a Vörös Hadsereg megszállása alatt álló Magyarországra és megszállóira vonatkozik.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala