Kelj fel, és járj!

Az 1969-ben a Filmkultúrában publikált Szociológiai filmcsoportot! kiáltvány szerint a dokumentumfilmet szociográfiai módszerek (résztvevő megfigyelés, anyaggyűjtés, riportok készítése) bevonásával kell megújítani. Néhány hatvanas évekbeli előzménnyel (Sára Sándor: Cigányok, 1963; Gaál István: Oda-vissza, 1962; Elek Judit: Meddig él az ember?, 1968) ennek szellemében kezdődött el a megújulás a Balázs Béla Stúdióban a hetvenes években. A „filmszociográfiák” (Schiffer Pál: Fekete vonat, 1971; Ember Judit – Gazdag Gyula: A határozat, 1972/1984) mellett születtek stilizált, groteszk-ironikus (Gazdag Gyula: Hosszú futásodra mindig számíthatunk, 1969) és lírai (Grunwalsky Ferenc: Anyaság, 1974) rövidfilmek is. Utóbbi csoporthoz köthető, bár nem a BBS-ben, hanem a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióban keletkezett Zolnay Pál műve, a Kelj fel, és járj!

Zolnay korábbi és későbbi alkotásai­ban (…hogy szaladnak a fák!, 1967; Fotográfia, 1973; Ötvenesek I–II, 1978) is foglalkozott az idős emberek sorsával és az elmúlás kérdéskörével. A Kelj fel, és járj!-at egy kórház elfekvőjén forgatta, az itteni öregek egyhangú, de küzdelmes hétköznapjait rögzítette. A geriátriai osztályoknak nevezett részlegekben tulajdonképpen nem valódi betegek, hanem korukból fakadó testi leépülésük miatt mozgáskorlátozott vagy magatehetetlen időskorú férfiak és nők élnek, akikről családjuk nem tud gondoskodni. A Kelj fel, és járj! el-elkap félmondatokat, amelyekből kiderül, hogy ezek az emberek gyakorlatilag fölöslegessé váltak hozzátartozóik számára, sőt, van, akinek már senkije nincs. „Fölösleges volna innen hazavinni [őt]. […] Nem áldozhatom fel magam [érte]” – vélekedik egy fiatal az egyik jelenetben.

Zolnay Pál orvosmetaforával fogalmazta meg ars poeticáját, amelynek szellemében játékfilmjeit is készítette: „Az igazi dokumentumfilmes tulajdonképpen belgyógyász. Fel kell állítania a jelenségekről egy diagnózist, és meg kell mutatnia, hogyan lehet megoldani.” Persze a Kelj fel, és járj! nem kínál, illetve nem is kínálhat megoldást a felvázolt komplex problémára. Zolnay és Ragályi Elemér operatőr a cinéma direct (megfigyelő dokumentumfilm) módszerével dolgoztak, azaz a megfigyelés során igyekeztek észrevétlenek maradni, nem beavatkozni a kórházi elfekvő mindennapjaiba. Ragályi szűk képkivágásokat komponál, gyakran láthatunk premier plánban megfáradt, ráncos arcokat, szuperközeliben megkérgesedett, gyenge kezeket és karikás szemeket, riadt, reménytelen tekinteteket. A dokumentarista képek közé vegyülnek lírai, szimbolikus kompozíciók. Visszatérő beállítás, amelyben egy remegő kéz cérnát próbál átfűzni a tű fokán. Ha pedig az ablakon át láthatóvá válna a külvilág, a mélységélesség lecsökken, a háttér elhomályosodik. A rendező innovatívan él a montázs eszközével is: egy premier plánban mutatott idős asszony lassú, betonnehéz léptekkel igyekszik valahová, majd Zolnay átvált egy folyosóra, amelyet Ragályi Elemér kifelé zoommal nyújt meg, ezzel azt a hatást kelti, hogy az asszony előtt még fájdalmasan hosszú út áll.

A Kelj fel, és járj! konzekvensen felépített lírai dokumentumfilm, amelyben az egymásra következő mikrotörténetek feszült makrotörténetté állnak össze. Az ágyban fekvő idős emberek kezdeti mozdulatlanságát fokozatosan váltja fel az ágyból fel-felkelők képe, majd a cselekmény végén valóban járni kezd az említett asszony mellett az egyik férfi is. A rövidfilmet uraló szűk képkivágások, a külvilág elhomályosodó vagy legfeljebb egy apró tükörben megjelenő képe ellenpontozzák a címbeli bibliai csodára utaló felszólítást. Ezek az emberek hiába kelnek fel, és küzdenek azért, hogy mozogni tudjanak, valójában nem tartanak sehová. „Remény? Itt már nincs remény! Hát nem tud lábra állni, felülni sem tud!” – fogalmazza meg valaki a film elején. Akármennyi akaraterő is van az idős emberekben, az élet természetes lefolyásával, a testi leépüléssel és a halállal már nem tudnak dacolni. Az egyik bevágott archív felvételen a fellőtt űrrakéta képe a Holdra-szállást és Neil Armstrong híres mondatát juttathatja eszünkbe: „Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Ha Armstrong lépése nem is vezetett az űr meghódításához, a NASA űrprogramjának sikerét jelképezte, és megindította a közvetlen Holdkutatást. A Kelj fel, és járj! idős emberei­nek kis, nehézkes lépései éles kontrasztban állnak az űrhajós kis lépésével: nem hoznak nagy eredményeket, de még egyéni győzelmeket sem. Ahogy a tű befűzése is csupán pillanatnyi siker a remegő kezű idős ember számára, hiszen némi elégedettséggel töltheti el, hogy képes volt úrrá lenni elgyengülő testén és rossz látásán. Zolnay Pál a küzdeni-élni akarás, a legyőzhetetlen halál, a bezártság és a magára hagyottság univerzális problémáit ábrázolva Huszárik Zoltán szférájába lép: a Kelj fel, és járj! olyan alkotásokkal kerül rokonságba, mint az Elégia (1965) vagy a Tisztelet az öregasszonyoknak (1971). Zolnay lírai dokumentumfilmje ma is frissnek hat, és aktuális. Nemcsak az időseknek, hanem a társadalom fiatalabb tagjainak is szól, akiknek dolgozó emberként komoly dilemmát jelenthet megöregedett, legyengült, magatehetetlen szüleik, nagyszüleik gondozása. Hiszen csodát ők sem tehetnek, viszont gyermekként vagy unokaként szembe kell nézniük hozzátartozóik leépülésével.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala