Hortobágy

Szőts István Emberek a havasonja (1943) előtt igen kevesen vállalkoztak arra, hogy a természetet, illetve a magyar vidéket tegyék meg az egyik főszereplőnek. Fejős Pál (Tavaszi zápor, 1932; Ítél a Balaton, 1933) mellett a magyar puszta bűvöletében a Hortobágyot megrendező, osztrák származású Georg Höllering tekinthető a realizmus, sőt a dokumentarizmus hazai úttörőjének: dokumentum-játékfilmje a hetvenes évek fikciós dokumentumfilmjeinek korai előfutára, szerelmi konfliktusa és feszült táncjelenete pedig Fábri Zoltán Körhintájában (1956) köszönnek vissza.

A Hortobágy eredetileg „tisztán” dokumentumfilmnek készült. A Walter Ruttmann klasszikus városfilmjét, a Berlin, egy nagyváros szimfóniáját (Berlin: Die Sinfonie der Großstadt, 1927) is fényképező Schäffer László operatőr ajánlotta a magyar pusztát Georg Hölleringnek. Miután jelentős mennyiségű felvételt készítettek a címszereplő tájegységről, Höllering 1934-ben felkérte az Ausztriában is népszerű Móricz Zsigmondot, hogy írjon egy történetet a keletkezett anyag alapján. Így született meg a Komor Ló című novella, amelyet Móricz rendkívül filmszerűen, szinte irodalmi forgatókönyvként valósított meg, ám Höllering sokat változtatott, egyszerűsített a történeten, amely miatt konfliktusba került az íróval. A címszereplő Komor Ló teljesen háttérbe szorult a filmben, a megmaradt két fő cselekményszál, a csikós ostort visszautasító, inkább a modern technika iránt érdeklődő Jancsika és nővére, a szigorú édesapjuk által érdekházasságba kényszerített Juliska történetei mintegy „ragasztóanyagokként” funkcionálnak, amelyek összetartják a Hortobágyról készült dokumentumképeket.

Georg Höllering művének formai vívmányai a legfontosabbak. Dokumentumfilmes jelenetei nép- és tájrajzi szempontból is izgalmasak: Schäffer László kamerája elidőz egy csikó születésénél, a lovak vonulása, illetve a hídi vásár bemutatása is tulajdonképpen önálló etűdökké válnak, és a cselekmény drámai csúcspontjaként funkcionáló viharjelenet az emberek felett álló, megzabolázhatatlan természet ereje előtt tiszteleg. A Hortobágy etnográfiai jellegét erősítik Lajtha László népzenekutató és zeneszerző által a filmbe összeválogatott, teljes hosszukban elhangzó népdalok is.

A játékfilmes jelenetekben civil szereplők játszanak (ezt tudatosítja is a prológusban a Jancsit alakító Kányási István, aki ismerteti a film keletkezéstörténetét), tehát valódi csikósok és munkások jelennek meg a Hortobágyban, akik – akárcsak a Budapesti Iskola filmjeinek „főhősei” (Dárday István: Jutalomutazás, 1975, Ember Judit: Fagyöngyök, 1978) – azért hitelesek és természetesek a sokszor iskolásan elszavalt dialógusok ellenére, mert mindannyian átélték vagy legalábbis ismerték a filmbeli, Móricz és Höllering által „kitalált” szituációkat. Nincs kellőképp kibontva, de még ebben a formában is megható a vásári jelenetsor egyik párbeszéde egy idős asszony és férfi között, akik fiatalon őszintén szerették egymást, ám az érdekházasságok miatt nem lehettek egymáséi. Az asszony urának halála után azonban, ha későn is, végre összeköltözhetnek. Sorsuk rövid bemutatása egyrészt drámai feszültséget teremt, hiszen ha Juliska édesapja nem enyhül meg, hasonló sors vár a lányra is, másrészt hiteles képet fest a régi, paraszti világról, amely még létezett a harmincas évek pusztájában, még ha már a modern idők szele fújt is.

Georg Höllering képi szimbólumokkal és asszociatív, sőt intellektuális montázsokkal teszi láthatóvá a tradicionális és a modern feszültségét, a történetmesélés mellett ezek a filmnyelvi eszközök teszik játékfilmmé a Hortobágyot. Huszárik Elégiáját vetítik előre a lovak és az olajfúrógép képeinek ritmikus váltakozására épülő jelenetek (például a vihar után, a gép miatt elpusztult jószág temetésekor): a montázs révén az állatok tekintetére szinte ijedtség ül ki, és a vágás azt sugallja, hogy a ló és minden, ami a régi világhoz kötődik, hamarosan el fog tűnni erről a vidékről a gépesítés eredményeként. Höllering a vásárt sem hosszú beállításokkal, hanem pergő ritmusú montázsszekvenciában mutatja be, és mintegy „előrejelzi”, hogy Juliska és szerelme, Mihály boldog családban fognak együtt élni, amikor kettejük idilli, privát találkozásáról egy kutyacsaládra vág. A vágás mellett kiemelkedő a képi kompozíció (például a nyitó- és a zárójelenet Szőts István és Sára Sándor balladai sziluettképeit juttathatják eszünkbe), valamint a korszakban ritkaságnak számító kocsizás is, amelyet a rendező gyakran alkalmazott a lovaglási jeleneteknél (jellemzően szemből vagy oldalról követte a lovasokat a kocsira helyezett felvevőgép).

„Valami baja lehet Hölleringnek: azt filmezi, hogy nő a fű” – idézte fel a rendező egy interjúban az egyik korabeli magyar kritikát. A Hortobágyot Magyarországon egy alkalommal vetítették, és nemcsak a sajtó, hanem a Horthy-rendszer kultúrpolitikusai is támadták többek között amiatt, hogy a korszak filmjeihez képest a nyers valóságot mutatja be (például azt nehezményezték, hogy a vásáron papírba csomagolják a kolbászt), és rossz színben tünteti fel a turisztikai látványosságnak számító pusztát (a cenzorok ezért is erőltettek egy didaktikus felvezetőszöveget a Jancsit játszó fiú bevezetője elé). Később hasonló „problémák” miatt marasztalták el az Emberek a havasont is, ám a filmtörténet egyik esetben sem e filmek kritikusait igazolta: ahogy a Hortobágy bevallottan Szőts Istvánt inspirálta, úgy Szőts munkássága alapvető hatást gyakorolt a filmművészetet megreformáló ötvenes–hatvanas évekbeli rendezőkre.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala