súgó szűrés
keresés

Pro Patria

Rendező
Sára Sándor
Bemutató
1970
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
10 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

A hatvanas évek magyar újhullámának alkotói többek közt a közelmúlt történelmével foglalkoztak, méghozzá elsősorban azért, mert maguk is átélték a második világháborút, az ötvenes évek kemény diktatúráját és az 1956-os forradalmat. Így aztán már a rövidfilmjeikben előkerült a közelmúlt történelme (Szabó István: Variációk egy témára, 1961), de nagyjátékfilmjeikben is gyakran fő téma volt a háború vagy az ötvenes évek. Jancsó Miklósnál a második világháború alatt játszódó A harangok Rómába mentek (1959) és az Így jöttem (1964) kivételével inkább indirekt módon, parabolák formájában, míg Kovács Andrásnál (Hideg napok, 1966), Kósa Ferencnél (Tízezer nap, 1967) vagy Sára Sándornál (Feldobott kő, 1969) direkten jelentek meg a 20. század sorsfordító eseményei. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár színre lépése és a „prágai tavasz” vérbe fojtása azonban kihatott az egész keleti blokkra: a konzervatív fordulat részeként a térségben, így Magyarországon is több, történelmi témájú filmet betiltottak (például Magyar Dezső a Tanácsköztársasággal foglalkozó 1969-es Agitátorokját). Ez arra ösztönözte az alkotókat, hogy óvatosabban, „virágnyelven” fogalmazzanak, azaz Jancsó módjára inkább parabolák vagy allegóriák formájában elemezzék a 20. század eseményeit. Az operatőr-rendező Sára Sándor (1933–2019) is a parabolák irányába tett lépéseket a hatvanas évek végén.

Sára már első filmjeiben társadalmi és történelmi érzékenységéről tett tanúbizonyságot. A Balázs Béla Stúdióban készült rövid dokumentumfilmjei (Cigányok, 1962; Vízkereszt, 1967) marginalizált csoportokkal és a magyar vidékkel foglalkoztak, míg első nagyjátékfilmje, a Feldobott kő a rendező saját tapasztalatait összegezte, és az ötvenes évekről rajzolt hiteles korképet. Túlságosan is hiteleset, amely miatt a film egy évig dobozban maradt, és a hatalom alternatív, pozitív kicsengésű befejezést is ráerőltetett. Így Sára az egykori ÁVH-tisztek Kádár-rendszerben betöltött szerepével foglalkozó Tüske a köröm alattig (1988) nem készített játékfilmeket a közelmúltról, csupán szatirikus parabolájában (Holnap lesz fácán, 1975) és allegorikus történelmi filmjében (80 huszár, 1978) utalt 1956-ra és a puha diktatúrára. A rendező parabolikus-allegorikus műveinek előtanulmánya a BBS-es Pro Patria.

A Balázs Béla Stúdió a hatvanas években kifejezetten a Színház- és Filmművészeti Főiskolán frissen diplomázott, illetve egyéb pályakezdőalkotók gyakorlóműhelyeként működött (Szabó István: Te, 1962; Karods Ferenc: Miénk a világ, 1963; Elek Judit: Találkozás, 1963; Novák Márk: Kedd, 1963; Huszárik Zoltán: Elégia, 1965). A stúdió az évtized végén nyitotta meg kapuit a kísérletezők és más művészeti ágak képviselői előtt, így a hetvenes évek dokumentaristáinak (Dárday István – Mihályffy László – Szalai Györgyi – Vitézy László – Wilt Pál: Nevelésügyi sorozat I–V., 1973) és neoavantgárd művészeinek (Bódy Gábor: Pszichokozmoszok, 1976; Erdély Miklós: Verzió, 1981) „kutatólaboratóriumává” vált.

A Pro Patria is ebben a szellemben készült. Sára Sándor szakított a tőle rendezőként és operatőrként is megszokott lírai realista stílussal, és egy Szergej Eisenstein, illetve a szovjet montázsiskola alkotásait idéző rövidfilmesszét készített alkotótársai, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor közreműködésével. A Pro Patriában Sára az első világháborúból származó archív felvételekkel dolgozott, és mint Szabó István Variációk egy témára című etűdjében, néhány forgatott jelenettel egészítette ki a hozott anyagot. A rendező propagandaplakátokat, háborút dicsőítő felvételeket, patinás szobrokat, hősi emlékműveket és a háború áldozatairól készült képeket helyezett egymás mellé. A rá jellemző hosszú beállítások helyett rövid, szinte szubliminális snittekkel, gyorsmontázzsal dolgozott, így mint Eisenstein filmjeiben, a Pro Patriában is a szegmensek sorozatából áll össze az etűd háborúellenes üzenete.

„Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem lehet kitérni a feladat elől; az egyik téma hozta magával a másikat, s kötelességemnek véltem, hogy filmen rögzítsem, amit erről a korról megtudtam” – nyilatkozta Sára történelmi dokumentumfilmjei és tévésorozatai kapcsán. Az első világháborút is érintő Sír az út előttem (1987) és a doni katasztrófával foglalkozó Krónika (1982) elkészültének okát a Pro Patriában találjuk meg. Ebben a rövidfilmben nem a konkrét történelmi események fontosak, hanem általában az ideológiák nevében elkövetett, értelmetlen vérontás. A cím is keserű utalás arra, hogy a fiatal, az élet előtt álló katonák meghaltak a hazáért, amit ők maguk többé nem láthatnak. A patinás szobrok megidézése is arra utal, hogy hiába állítanak emlékműveket a hősöknek, belőlük csak élettelen fém- és kőtömbök maradnak. A gépiesen tisztelgő, parancsra forgó felfegyverzett katona visszatérő képével és a háborús felvételekhez társított fotókon látható „ijedt arcokkal” (részben a montázs, a Kulesov-effektus eredményeként válnak „utólag” ijedtté) Sára a háború pszichológiáját is bemutatja. Az egyén az egyenruhát és felszerelését magára öltve megszűnik individuumnak lenni, és egy ideológiai gépezet lecserélhető, eldobható alkatrészévé válik. A Pro Patria amellett érvel, hogy a háború csak a propagandaanyagokban hősies és magasztos, valójában emberellenes, bármi legyen is a háborút elindító felek motivációja. Sára Sándor rövidfilmjének a maga korában fájdalmas nemzetközi aktuálisa is volt, hiszen 1968–1973 a vietnami háború legsötétebb korszakaként vonult be a történelembe.

Irodalom

Zsugán István, Még forr a must. Beszélgetés Sára Sándorral, Filmvilág 2. sz., 1991, 16–20.