Pro Patria

A hatvanas évek magyar újhullámának alkotói többek közt a közelmúlt történelmével foglalkoztak, méghozzá elsősorban azért, mert maguk is átélték a második világháborút, az ötvenes évek kemény diktatúráját és az 1956-os forradalmat. Így aztán már a rövidfilmjeikben előkerült a közelmúlt történelme (Szabó István: Variációk egy témára, 1961), de nagyjátékfilmjeikben is gyakran fő téma volt a háború vagy az ötvenes évek. Jancsó Miklósnál a második világháború alatt játszódó A harangok Rómába mentek (1959) és az Így jöttem (1965) kivételével inkább indirekt módon, parabolák formájában, míg Kovács Andrásnál (Hideg napok, 1966), Kósa Ferencnél (Tízezer nap, 1965/1967) vagy Sára Sándornál (Feldobott kő, 1969) direkten jelentek meg a 20. század sorsfordító eseményei. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár színre lépése és a „prágai tavasz” vérbe fojtása azonban kihatott az egész keleti blokkra: a konzervatív fordulat részeként a térségben, így Magyarországon is több történelmi témájú filmet betiltottak (például Magyar Dezső a Tanácsköztársasággal foglalkozó 1969-es Agitátorokját). Ez arra ösztönözte az alkotókat, hogy óvatosabban, „virágnyelven” fogalmazzanak, azaz Jancsó módjára inkább parabolák vagy allegóriák formájában elemezzék a 20. század eseményeit. Az operatőr-rendező Sára Sándor is a parabolák irányába tett lépéseket a hatvanas évek végén.

Sára már első filmjeiben társadalmi és történelmi érzékenységéről tett tanúbizonyságot. A Balázs Béla Stúdióban készült rövid dokumentumfilmjei (Cigányok, 1963; Vízkereszt, 1967) marginalizált csoportokkal és a magyar vidékkel foglalkoztak, míg első nagyjátékfilmje, a Feldobott kő a rendező saját tapasztalatait összegezte, és az ötvenes évekről rajzolt hiteles korképet. Túlságosan is hiteleset, ezért a film egy évig dobozban maradt, ráadásul a hatalom alternatív, pozitív kicsengésű befejezést is ráerőltetett. Így Sára az egykori ÁVH-tisztek Kádár-rendszerben betöltött szerepével foglalkozó Tüske a köröm alatt-ig (1988) nem készített játékfilmeket a közelmúltról, csupán szatirikus parabolájában (Holnap lesz fácán, 1975) és allegorikus történelmi filmjében (80 huszár, 1978) utalt 1956-ra és a puha diktatúrára. A rendező parabolikus-allegorikus műveinek előtanulmánya a BBS-es Pro Patria.

A Balázs Béla Stúdió a hatvanas években kifejezetten a Színház- és Filmművészeti Főiskolán frissen diplomázott, illetve egyéb pályakezdő alkotók gyakorlóműhelyeként működött (Szabó István: Te, 1963; Kardos Ferenc: Miénk a világ, 1963; Elek Judit: Találkozás, 1963; Novák Márk: Kedd, 1963; Huszárik Zoltán: Elégia, 1965). A stúdió az évtized végén nyitotta meg kapuit a kísérletezők és más művészeti ágak képviselői előtt, így a hetvenes évek dokumentaristáinak (Dárday István – Mihályfy László – Szalai Györgyi – Vitézy László – Wilt Pál: Nevelésügyi sorozat I–V., 1973) és neoavantgárd művészeinek (Bódy Gábor: Pszichokozmoszok, 1976; Erdély Miklós: Verzió, 1981/1986) „kutatólaboratóriumává” vált.

A Pro Patria is ebben a szellemben készült. Sára Sándor szakított a tőle rendezőként és operatőrként is megszokott lírai realista stílussal, és egy Szergej Eisenstein, illetve a szovjet montázsiskola alkotásait idéző rövidfilmesszét készített alkotótársai, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor közreműködésével. A Pro Patriaban Sára az első világháborúból származó archív felvételekkel dolgozott, és mint Szabó István Variációk egy témára (1961) című etűdjében, néhány forgatott jelenettel egészítette ki a hozott anyagot. A rendező propagandaplakátokat, háborút dicsőítő felvételeket, patinás szobrokat, hősi emlékműveket és a háború áldozatairól készült képeket helyezett egymás mellé. A rá jellemző hosszú beállítások helyett rövid, szinte szubliminális snittekkel, gyorsmontázzsal dolgozott, így mint Eisenstein filmjeiben, a Pro Patriaban is a szegmensek sorozatából áll össze az etűd háborúellenes üzenete.

„Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem lehet kitérni a feladat elől; az egyik téma hozta magával a másikat, s kötelességemnek véltem, hogy filmen rögzítsem, amit erről a korról megtudtam” – nyilatkozta Sára történelmi dokumentumfilmjei és tévésorozatai kapcsán. Az első világháborút is érintő Sír az út előttem (1987) és a doni katasztrófával foglalkozó Krónika (1982) elkészültének okát a Pro Patriaban találjuk meg. Ebben a rövidfilmben nem a konkrét történelmi események fontosak, hanem általában az ideológiák nevében elkövetett, értelmetlen vérontás. A cím is keserű utalás arra, hogy a fiatal, az élet előtt álló katonák meghaltak a hazáért, amit ők maguk többé nem láthatnak. A patinás szobrok megidézése is arra utal, hogy hiába állítanak emlékműveket a hősöknek, belőlük csak élettelen fém- és kőtömbök maradnak. A gépiesen tisztelgő, parancsra forgó felfegyverzett katona visszatérő képével és a háborús felvételekhez társított fotókon látható „ijedt arcokkal” (részben a montázs, a Kulesov-effektus eredményeként válnak „utólag” ijedtté) Sára a háború pszichológiáját is bemutatja. Az egyén az egyenruhát és felszerelését magára öltve megszűnik individuumnak lenni, és egy ideológiai gépezet lecserélhető, eldobható alkatrészévé válik. A Pro Patria amellett érvel, hogy a háború csak a propagandaanyagokban hősies és magasztos, valójában emberellenes, bármi legyen is a háborút elindító felek motivációja. Sára Sándor rövidfilmjének a maga korában fájdalmas nemzetközi aktuálisa is volt, hiszen 1968–1973 a vietnámi háború legsötétebb korszakaként vonult be a történelembe.