Talpalatnyi föld

Az archaizáló és paraszti témájú magyar film markáns jelenség a szocializmus első évtizedeiben: a paraszti világ jó ideig számos jelentős mű visszatérő tárgya. Már a Horthy-korszak és a koalíciós időszak művészi értékű mozidarabjaiban (Fejős Pál: Tavaszi zápor, 1932; Szőts István: Emberek a havason, 1943; Cserépy László: Az első, 1944; Szőts: Ének a búzamezőkről, 1947/1979) ott van ez a téma, és amikor a magyar film az ötvenes években, a témák és a mozgóképi kifejezésmód sematizálódása után talpra áll, ehhez az örökséghez tér vissza (Várkonyi Zoltán: →Simon Menyhért születése, 1954; Fábri Zoltán: Körhinta, 1956; Máriássy Félix: Csempészek, 1958; Makk Károly: Ház a sziklák alatt, 1958). A jelenség részben Magyarország agrárország jellegével magyarázható, részben pedig a hazai film erős irodalmi kapcsolódásaival, pontosabban kötődéseivel a paraszti témák iránt érzékeny irodalomhoz.

Az archaizáló attitűd felerősödésében és a paraszti tematika rangjának megizmosításában kulcspozíciójú a Talpalatnyi föld, az államosított magyar filmgyártás első produkciója. A Szabó Pál Lakodalom, keresztelő, bölcső című regénye nyomán született forgatókönyvet Radványi Géza ajánlotta az illetékesek figyelmébe, a rendezést azonban – arra hivatkozva, hogy urbánus szemlélete nem engedi meg számára a paraszti téma feldolgozását – elhárította, és az evidensen adódó jelölt, Szőts István sem ülhetett a direktori székbe, ugyanis kisgazda elhajlónak számított, ezt „bizonyította” az elkészülte után máris dobozba került Ének a búzamezőkről is. Bán Frigyes személye hosszas latolgatás után került a képbe, aki másfél tucat nagyjátékfilmmel (köztük olyanokkal, mint Az utolsó dal [1942], Az 5-ös számú őrház [1942], Az éjszaka lánya [1943]) a háta mögött rutinos rendezőnek számított, és a paraszti téma sem volt idegen számára (Mezei próféta, 1947). A Talpalatnyi föld különlegessége, hogy a korabeli ifjú filmművészek, magának hamarosan komoly rangot szerző tehetségek egyfajta seregszemléje lett: dolgozott benne Máriássy Félix (vágóként), Makk Károly (segédrendezőként) és Illés György (Makay Árpád operatőr asszisztenseként), továbbá olyan ragyogó színészeket indított el a pályán, mint az ekkor még főiskolás Szirtes Ádám (a főszereplő Jóska alakítója) vagy Soós Imre (aki epizodistaként tűnik fel a nyitányban).

A cselekmény 1930-ban játszódik. Góz Jóska elrabolja a lagzijáról szerelmét, Marikát (Mészáros Ági), akit a falu módos gazdájához, Zsíros Tóth Ferkéhez kényszerítettek. Utóbbi csak akkor egyezik bele a válásba, ha Jóska kifizeti azt a közel ezer pengőt, amennyibe a lakodalom került. Jóska minden munkát megragad, hogy törleszthessen, még önálló kertművelésbe is belefog, de vagy az ármányos sors vagy a még elvetemültebb Zsíros Tóth keresztbe tesz neki. Ez a történet több ponton durván didaktikus (Zsíros Tóth Ferke neve magáért beszél; a lecsukott Jóska – a néző arcába tolt közelkép felirata tudatja – 1945-ben szabadul), illetve szemérmetlenül osztályharcos is a vagyonosok – az élveteg számtartó, a cinikus és számító módos paraszt, az időt léha tevékenységgel múlató úri társaság – szimplifikáló, sztereotipizáló bemutatása miatt; a háttérben még a szegénysorsúakat földönfutóvá tevő bankok is megjelennek. Mindemellett direkten ideologikus is a film, amennyiben mozgóképes propaganda­anyag a téeszesítés mellett. Mégis varázslatos mű, a drámai ereje nem tompult mindmáig. Kevés megkapóbb tanulmány készült
a nyomorról magyar filmben, nem egy jelenet a mindenkori moziantológiák elmaradhatatlan eleme: az árverésszekvencia (Marika szülei házának elvétele) ma is sokkol, a kubikolás képei szívszorítóak. Abban, hogy ez az egyébiránt egyszerű szerkezetű és fordulatait illetően kiszámítható történet ma is hat, szerepe van a színészek ihletett játékának és a mesteri dialógusoknak. Utóbbiak specifikuma, hogy némileg elemeltek; költőiek sokszor, mégis élők, életközeliek (például: „Mit ásol, Józsi? – Jövendőt. – Milyen mélyen van az a jövendő? – Ahol a víz!”).

Makay Árpád operatőr bátran játszik a fénnyel az éjszakai jelenetekben, máskor nagy ívű daruzásokkal dolgozik (például a nyitányban a legelső snitt is így indul). Munkájának igazi különlegességét azonban nem ezek adják: az effektvilágítás számos, 1939 és 1944 között készült magyar filmben megvan, és a jelenetindító daruzással is találkozni – igaz, nem gyakran – a magyar filmben 1945 előtt (Bárdos Artúr: Én voltam, 1936; Kalmár László: Sziámi macska, 1943). A film fényképezéstechnikájának különlegességét tehát nem ezek az – amúgy hatásosan alkalmazott – megoldások jelentik, hanem az, hogy Makay a külsőkben rendre szakít azzal a gyakorlattal, miszerint verőfényben szabad és kell forgatni. Alkalomadtán borús időben is felvesz egy-egy jelenetet, így sokat hozzátesz a filmhez: például a kubikolás első napjáról tudósító epizódban nemcsak a nyomor, de az időjárás is rátelepszik a zsellérekre: mintha szűnni nem akaró alkonyatban dolgoznának. A Talpalatnyi föld után az Egyesült Államokba emigráló Makay Árpád a magyar film nagy vesztese és vesztesége: 1939 és 1948 között félszáz(!) filmet fényképezett, a következő bő fél évszázadban csupán egyet.

A Talpalatnyi föld – önértékén – máig meghatározó jelentőségű mű, amelynek a hatásértéke is jelentékeny: nélküle bizonyosan másként alakul a magyar film története a következő időszakban. Inspirálta az ötvenes évtized drámai-expresszionista irányzatát, továbbá egyes tematikai és stiláris elemeivel a hatvanas évek fontos produkcióira is hatott (Makk Károly: Megszállottak, 1962; Sára Sándor: Feldobott kő, 1969).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala